2009. január 29., csütörtök

Letörtsége margójára


Úgy érzem, sok mindent mondtam már el neki, sok mindent osztottam meg vele... mégis még mindig ugyanott tart. Rájöttem. Nem tudom kimozdítani. Igazából már nincs nagyon sok új dolog, amit mondhatnék neki, hogy jobb kedvre derítsem. Az étel nehezen csúszik le ilyenkor az ember torkán...

Csendben fogom kérni számára a megoldást: ami Vízből és Lélekből fog megszületni. És nemcsak tudom, hiszem, hogy meg fog születni a döntés. Most már van hely, ahová beleszülethetsz Te. És lesz Fény, lesz életet szülő harmat, remény!

2009. január 27., kedd

António


Gyermek neurológia és pszichiátria vizsgám volt. Ő volt az első gyermek betegem. Este volt már. Amikor beléptünk a kórterembe minden ágy mellett ott volt egy anyuka és két orvosis diák fehér köpenyben, tehát nem volt nehéz rájönni, hogy ki a mi betegünk, ugyanis egyetlen egy ágy volt, ahol nem állt még fehérköpenyes "néni", "bácsi".

António 18 hónapos kisfiú, anyja velem egyidős, magyar, apja meg román. Amikor először meglátta, hogy közeledek az ő ágya felé, ordítani kezdett: "Nem! Nem! Nem!...." Hát én már előre láttam, hogy ha ez így folytatódik, semmi esélyünk arra, hogy beszélgetni tudjunk az anyuval és elkészítsük az anamnézist. Gondoltam egyet, előkaptam a telefonom, rajta lógott egy zsiráf, és megmutattam neki. Az összeráncolt homloka kisimult, és egyből utána kapott. Hihetetlenül megváltozott a viselkedése, nagyon közvetlen lett, egyfolytába lógott rajtam, kereste az alkalmat, hogy magára vonja figyelmemet miközbe én az anyukával próbáltam elbeszélgetni. A beszélgetésből kiderült, hogy a gyermek epilepsziás rohamai miatt vannak kórházban, koraszülött volt, de egyébként normális fejlődésű gyermek, aktív, kommunikatív, a mozgásban nincsenek problémái. Ez így nekem úgy tűnt, hogy abszolút rendben van.

Elkezdődött a vizsgázás. Elbeszélgettünk az esetről, kérdeztek, mi válaszoltunk amire tudtunk. Akkor döbbentem le, amikor a végén azt mondta a tanárnő, hogy azért, mert majdnem két éves ez a gyermek és még nem mond ki tisztán 30 szót, visszamaradottnak tekintjük. Meséltem neki arról, hogy milyen vidám, víg gyermek és, hogy egyfolytába csüngött rajtunk, erre meg a tanárnő azt mondta, hogy kezdetleges ADHD-nak tekinthető (= Attention- deficit hyperactivity disorder- olyan betegség amiben a figyelemzavar hiperaktivitással és impulzivitással társul )
Háááát a vizsga lejárt, de én nagy felháborodással jöttem el.... Igazából nem tudom felfogni, hogyan jutottunk el addig, hogy azt mondjuk, hogy az már patológiás, hogy 2 évesen csak 10 szót mond a gyerek? Nagyon sok olyan gyereket ismerek, aki még ennyit sem mondott annak idején és teljesen normális! Na meg azért rámondani egy gyerekre, hogy ADHD-s, mert mozog, aktív, tesz-vesz, szereti magára vonni a figyelmet??.... Szerintem pont itt a baj, amikor már ilyen kicsi korától valakire ráragasztunk egy-egy ilyen címkét, aztán meg a társadalom is kicsit "külön tál tészta" gyereknek tekinti, aztán meg felnőttként tényleg nem fogja megtalálni a helyét, mert örök életében úgy bántak vele, mint egy problémás gyerekkel.... pedig meglehet, hogy megteremtve egy ilyen gyereknek a normális életkörülményeket, teljesen normális személyiséggé formálódna.
Vajon kicsi Antóniot milyen körülmények, milyen családi hangulat várja otthon miután kiengedik a kórházból?...Szerintem elsősorban ezt a kérdést kéne feltenni. Mert talán ettől függ a leginkább az, hogy milyen felnőtt lesz és nem attól, hogy rányomtak 2 évesen egy ADHD-s diagnózist és kész.

2009. január 20., kedd

Válasz

Nem fog menni! Ez túl sok. Képtelen vagyok arra, hogy ennyi mindent befogadjak... Magamra hagyott vagyok, és saját erőmből képtelen leszek mindezt megint végig csinálni. Megint el fogok bukni, mint legutóbb, hiszen semmivel sem vagyok most jobb, mint ezelőtt fél évvel... Körülbelül ezekkel az érzésekkel küszködve ültem az elmúlt két nap a könyv mellett miközben nagy fizikai fájdalmak gyötörtek. Éreztem, hogy elhagy a remény és elkezdek lefele gurulni... és egy idő után megállíthatatlan leszek...ugyanott fogok kikötni, mint legutóbb.


Néhány perce egy hang szólalt meg bennem miközben lakótársnőmmel beszélgettünk: "Nincs, aki kezemből kiragadhatna." Jó válasz! - gondoltam. És átjöttem a szobámba... Gyorsan fellapoztam a Szentírásom, és megkerestem, honnan jött ez fel nekem: Izajás könyve.
Itt kezdődik a dicsőítés... Uram, köszönöm, hogy megmutatod hatalmadat. Hogy megmutatod, hogy saját erőmből nem vagyok képes még melletted kitartani sem. Hát ki mondta, hogy könnyű lesz??! Te nem. De bármi lesz, nem engeded meg, hogy kezedből kiragadjanak...

Igazából belőlem hiányzik valami: az alázat és a bizalom. Ha ezek bennem lennének, hittel állnék meg abban a tudatban, hogy lehet, hogy emberi szemmel nem minden megy úgy, ahogy az tökéletesnek tűnik, de nincsen annál tökéletesebb dolog, mint ahogy alakítod az életem. És amit ígértél, be is fogod tartani: hogy ha ketten vagy hárman egyetértve a Te nevedben kérünk valamit, akkor megadod azt. Mert te jó vagy.

Én, én vagyok az Úr,
és nincs rajtam kívül szabadító.
Én hirdettem, és hoztam szabadulást,
én adtam tudtul,
és nem volt köztetek más.
Ti vagytok az én tanúim,
hogy én Isten vagyok.
Ezután is én leszek az;
és nincs aki kezemből kiragadhatna.
ha cselekszem, ki háríthatja el? Iz 43, 11-13

2009. január 17., szombat

Vendégem voltál :)




Öröm... Sietve mentem eléd. Néhány kedves szó, mosoly, egy együtt elfogyasztott vacsora és egy közösen megnézett rajzfilm. Ennyi volt az egész.
Aztán reggel éppen, hogy reggeliztünk, s máris hipp-hopp hazamentél. Nem volt sok, de éppen elég ahhoz, hogy öröm legyen bennem. Lágy illatod még orromban érzem... Hogy is felejthetném el???

Hálás a szívem mindenért, amit nekem készítettél és, hogy itt lehettél akár egy picit is. Csuda jó érzés gyermekednek lenni! :)

2009. január 13., kedd

Attól függ...


Nemrég ezt a verset küldte nekem valaki. A mai reggelen választ jelent számomra az utóbbi napok "kellemes" tapasztalataira. Rádöbbent arra, hogy nem mindegy kinek a kezébe helyezem az egészet...





Attól függ... (ismeretlen szerző)


Egy kosárlabda az én kezemben kb. 19 dollárt ér.
Egy kosárladba Michal Jordan kezében kb. 19 milliót.
Attól függ, kinek a kezében van.

Egy teniszütő az én kezemben nem ér semmit.
Ha a teniszütőt Gabriella Sabatini fogja, akkor megnyeri a világkupát.
Attól függ, kinek a kezében van.

Egy bot ez én kezemben arra jó, hogy elkergessem a kutyákat.
Egy bot Mózes kezében kettéválasztja a hatalmas tengert.
Attól függ, kinek a kezében van.

Egy parittya az én kezemben: gyermekjáték.
Egy parittya az ifjú Dávid kezében hatalmas fegyver.
Attól függ, kinek a kezében van.

Két hal és öt kenyér az én kezemben halas szendvics, a tízóraim.
Két hal és öt kenyér Jézus kezében: jóllakat ezreket.
Attól függ, kinek a kezében van.

Szögekkel a kezemben elkészíthetek egy madáretetőt.
A szögek Jézus kezében megváltást hoznak nekem és az egész világnak.
Attól függ, kinek a kezében van.

Tedd le törődöttségeidet, félelmeidet, aggodalmaidat, reményeidet,
álmaidat, családodat és kapcsolataidat az Isten kezébe,
hiszen tudod:
Attól függ, kinek a kezében van.

2009. január 11., vasárnap

Amit tenni lehet, és tenni is kell

A mai napon Isten kedves jelenlétét tapasztaltam meg a szentmisén, örülni tudtam a szónak, az egyszerű kis kápolnának, a gyermekeknek- egészen éreztem, hogy lelki Apukám karjai közt simogat. A szentmise végén elhangzott egy felszólítás: "Az elmúlt 14 napban több mint 200 gyermek halt meg Gázában. Dönthetünk róla, hogy passzív megfigyelőkként állunk az egészhez, vagy aktivan mozdítunk is valamit az ottaniakért."
Azt hiszem mindannyian birtokoljuk azt a valamit, ami a legjobban segíthet ezeken a szó szerint "szétrobbantott" családokon, életeken. Jelenleg biztos nem túl sok ottani gyermek tapasztalhatja meg úgy az életet, ahogy minden egyes lénynek joga van felnőni: szeretetben, békességben, nyílt, meleg hangulatban, de hiszem, imáink által átölelhetjük őket, vígaszt kérhetünk nekik. Uram, köszönöm, hogy fel hívtad erre a figyelmem ma.

Egy gázai kislány képe

Gázai gyermekek temetése

2009. január 9., péntek

Olvadás

Kellemes hangulat, nyugodt zene, egy gyertya kedves fénye ragyogja be kis sarkomat... meleg van, kellemes lágy meleg, ami körül ölel, befogad. Mennyien hiányolják ezt a meleget, egy otthon kellemes, kedves hangulatát... Uram, és Te milyen pazar vagy velem! Te egyből kettővel is megajándékoztál engem! De igazi otthon valóban csak otthon van. A többi csak másolat, törekvés, de azt a bizonyos érzést csak az az egy hely őrzi magában, ahol teljes egészében önmagad lehetsz. Most, hogy sokan gáz- és fűtőanyagkrizisben vannak valahogy még hálásabb tudok lenni ezért a kis ágyért ebben a kuckóban, az otthonos hangulatért...

És ahogy itt most kucorgok a gyertyám mellett, eszembe jut egy őszi nap...egy nagy terem, amit gondosan befűtöttek, mert vártak minket. Várt a terem, hogy együtt lehessünk benne. Pontosan tizenketten voltunk... A földön egy nagy pokróc van kiteritve ott gubbasztok a közepén. Nem én vagyok az első, már végignéztem társaim nagyrészét, de én valahogy nehezebben indulok neki. Ott kucorgok a pokróc közepén behunyt szemmel. Nem esik nehezemre behunyt szemmel maradni, igazából most jobban is esne, ha megamban lehetnék. Izgatott vagyok, mert tudom, hogy mindenki engem figyel. Erős akarok lenni, nem kivánom, hogy mások kicsit is meglássanak abból, hogy nekem nehéz...mert most nehéz, mert tudom, hogy most valaki olyannal fogok találkozni, akihez most nem tudok vagy nem merek viszonyulni. Hallom valaki halk léptekkel közelit. Mielőtt még ő hozzám érne, már érzem, hogy Te itt vagy, a szivem érzem mindjárt kiszökik, mert kedves vagy nekem, de...igazából haragszom Rád, nem akarom kimutatni mennyire ujjongok Érted, mert félek, hogy megintcsak csalódni fogok Benned. Ő, aki a Tied, megszólit. Megkérdi ki vagyok. Ahhoz képest, hogy mi bolyong bent, hihetetlen higgadtsággal válaszolok: Koldus vagyok, és vak vagyok. Miután megkérdi, miért vagyok itt, elmondom, hogy várlak Téged, várok... egy társat. Halkan megkérdi, hogy ebben a tömegben elég-e, hogy csak várjak. Mély csend.... sokminden kavarog bennem. A torkomban érzem a gumót, nehezen nyelek egy nagyot. Tudom, hogy mások véleménye az, hogy nem elég, de én most pillanatnyilag érzem, hogy nem vársz el tőlem többet, mert nem is lennék képes többre, hallod a hangom a csendemben is, mert tudod ki vagyok, azt is tudod, miért vagyok, ahogy vagyok. A válaszom: igen, elég lesz. Ő lezárja a párbeszédet, én maradok- gyorsan lejátszom szerepem, hiszen legszivesebben már rég kint lennék ebből a teremből. A szerepnek vége...szünet, majd együtt folytatjuk, amig el nem érjük az estét, amikor egy kis dobozra fehér kis abrosz kerül, tizenketten körbeüljük és Te közénk jössz. Egészen egyszerűen. Ahogyan legelőször is tetted, és azóta minden alkalommal...
Akkor sokmindennel vádoltalak, nem is akartalak igazán. Te közel jöttél, én meg nem mertem kinyitni szemem, hogy lássalak igazán...aztán tettél róla, hogy ha nem is látlak, érezzelek. Felismerted a bajom. Az elmém a Tied volt, a szivem meg nem, mert nem is volt igazán, nem volt élet benne.... Csalódtam és gondoskodtam róla, hogy lehűtsem a túlfűtött érzelgősségemet. Hát ilyen szivet nem is lehet igazán lángra lobbantani! Orvosilag nézve ez pont olyan állapot, mint amikor szivműtétkor testen kivüli keringés biztositja a szervezetnek a vért, miután lehűtötték először a szivet, és sorba a többit is. Bizni akartam Benned, de sajnos az akarás nem volt elég...
Te tudtad mi a gyógyirem. Találkát szerveztél minden napra nekünk, és hogy csináltad, hogy nem, de valahogy megértetted velem, hogy te mit szeretnél, hogyan kéne Hozzád állnom. Hosszú idő telt el, amig felismertem mi a bajom. Nem tudtam, nem éreztem, mennyire lelassult a szivem, és ettől minden bennem.
Most itt ülök Veled...


...Fényeddel egészen közelről világitasz meg engem, és mostmár mondhatnám, hogy tényleg jó nekem itt lennem. Mert tudtad, hogy hiába raknál alám tüzet, hiába gyújtogatnál...mert a sziv csak akkor kezd el újra dobogni és szinkronban verni, ha lassan melegitik vissza a normális hőmérsékletre. Ahogy a napokban csodáltam Fényed, azon keresztül már egészen más fényben tudtam látni az elveszitéseket, a kiábrándulásaimat, tehetetlenségemet....s miközben szemlélem mindezeket, egy idő után észreveszem, hogy a viasz fogy.... és Te vállalod ezt. Értem. Mert tudod, hogy nem hiába égsz, egy idő után bennem fogsz égni, és arcom visszatükrözi fényed.
Fejem térdeimre hajtva megpihenek Benned. És egyszercsak egy ismerős rövid hangot hallok bensőmben, aztán megismétlődik, aztán megint, és újra és újra. Egyre gyorsabban és ritmusosabban, olyan mint egy jó pergős dallam. Ez igen!
Felolvasztottál! Jó munkát végeztél bennem!
Ez az Élet Veled!

2009. január 7., szerda

Hogyan?...

Ma néhány barátomnak névnapja van...mindegyiket felköszöntöttem, egy kivételével. Pedig nagyon közel állt hozzám... és még mindig nagyon fontos számomra. Talán a szeretet ezt követeli meg, hogy most igy szeressem őt.
Gyakran elgondolkodom azon, hogyan kéne igazán szeretnem barátaimat. Mindegyikük külön példány, és egyikük sem tartozik az "átlagos"-ba sorolható embertipusba-valami furcsaság mindegyikben van :) Vajon tényleg elég annyira szabadon engedve szeretni, hogy ez közbe a másiknak megengedje, hogy akár el is felejtsen???... És elmerengtem ezen a gondolaton, pedig megosztásra vágyódó belsőm legmélye tiltakozott ez ellen... Ha Isten is igy szeret, akkor nekem is igy kell szeretnem. Ha Ő, az Ő tökéletes szeretetében annyira finoman, nem tolakodóan van jelen az életemben, hogy időnként, ha én úgy látom, meg is engedi, hogy megfeledkezzek Róla- és ez nem ritkán esik meg velem... akkor hát miért ne vállalhatnám fel azt, hogy igenis, éveken át csendben, háttérben lenni és szeretni, szenvedni érte, vele, anélkül, hogy magamra vonnám figyelmét akár egy szóval is?
Hogyan szeretni téged, Barátom kinek fontos volt és lenne jelenléte az életemben? Talán igy... csendben és várakozva rád.

2009. január 3., szombat

Születés

Új év született nekünk.

Sokan nagyon örülünk neki, egyesek félelemmel zárták le az óévet. Számomra meghökkentően egyszerü volt. Egyszerüen élni, szeretni, örvendeni a teremtett világnak, azoknak akiknek hangja muzsika lehet számunkra, akiknek jelenléte önmagában öröm.

Nem kell már sokat filozófálni, keresni, itt van, Önmagát adja nekünk. Gyakran egy árva gyermek képében, gyakran egy kolléga telefonhivásában, egy lakótárs kopogtatásában ajtómon, az Egy Édesanya aggódó szavaiban... itt Vagy, köztünk, velem Vagy. Most már tudom, hogy lehet bármilyen nagy a sötétség, Melletted, Fényedben láthatjuk egymást szükségeinkkel, vágyainkkal, sebeinkkel, szivünkkel együtt.