Mim van?

Egy-két barátom, sok ismerősöm és cimborám. Egy Édesanyám. Egy laptopom, egy gitárom és sok-sok orvosis könyvem... néhány virágom. Pár mosolygós képem és pillangóm a falon. Egy mobil telefonom, egy sztetoszkópom. Egy keresztem. Hivatásom. Néha erősen dobogó szivem.Van hitem, reményem. Nem túl sok pénzem, éppen annyi, amivel decemberig megélhetek. Van orvosi diplomám és reményem egy rezidensi helyre. Egy ágyam, egy asztalom. Van egy testem, majdnem teljes egészségben. Van kihívásom, nehézségem. De van probléma megoldó készségem is. Van egy mosolygós vígaszt nyujtó létem. Egy Életem!

...hát mennyivel több ez, mint amilye sok más embernek még álmában sem lehet! Hogy mim nincs? 

Lesz majd valahogy.

Mindenem azért nekem sem lehet...

Az utolsó napok...

...ezek az utolsó olyan napok, amikor még vissza válaszolhatok, hogy: "Még nem vagyok doctoriţa!".
Következik a nagy pont az I-re. Valamiért minden leegyszerűsödik ilyenkor az emberben, nem fél már. Hálás az útért, amin elindult valamikor és ilyenkor inkább arra terelődik a figyelme, hogy hogyan folytassa. Őszintén furcsa kimondani, de már várom, hogy lejárjon az a bizonyos csütörtök, hogy majd jövő héttől újra nekifoghassak a nagy tanulásnak. Lelkesedni tudok azért, hogy a lehető legtöbbet hozzam ki magamból az elkövetkező két hónapban és a rezi vizsgán. És azért mert tudom, hogy ez a lelkesedés nem tőlem jön, valamiért még jobban tudok lelkesedni. :-)  Nem vagyok elszállt, mert tudom, hogy várnak rám a sötétebb napok is, amikor minden cél eltávolodik, és az ember már alig sejti mit miért csinál, csak megy előre, mert tudja, hogy nem engedelmeskedhet a visszatartó gondolatainak, nem állhat le.
Most nem ezt az időt élem. Most álmodok, remélek, szeretek, bízom... és hálát adok érte. :)