2010. április 12., hétfő

Szünet

Ezzel a mesével bűcsuzom egy időre. A nalpló legyen magánügy, a kommunikáció személyes.... Úgy tapasztalom ennek nem egészen megfelelő színtere ez a blog.
 Eddig egy eszköz volt. Önkifejezésre, odaadásra. Mostantól hadd legyen mindez személyesebb....legalábbis egy ideig.


Lázár Ervin: A Hétfejű Tündér

Nem volt nálam csúnyább gyerek Rácpácegresen. Azazhogy mit beszélek, hetedhét országon nem akadt nálam csúnyább gyerek. A lábam gacsos volt, a hasam hordóhas, a fejem úritök, az orrom ocsmonda, egyik szemem balra nézett, másik szemem jobbra nézett, hívtak emiatt kancsalnak, bandzsalnak, sandának, bandzsának, kancsinak, bandzsinak, árokba nézőnek; tyúkmellem volt, suta voltam, fülem, mint az elefánté, harcsaszám volt, puklis karom, a termetem girbegurba.
Hát ilyen csúnya voltam.
Vagy tán még annál is csúnyább.
Úgy szégyenkeztem emiatt, ahogy még senki Rácpácegresen. És forrt bennem a düh, emésztett a méreg, rágtam magam, elöntött az epe. Miért vagyok én ilyen csúnya? Kiért? Miért? Mi végre? Ki végre?
Két zenész lakott a szomszédomban Rácpácegresen. Jobbról Rácegresi, balról Pácegresi. Rácegresi tudott furulyázni, Pácegresi nem.
Rácegresi azt mondta nekem:
– Csúnya vagy, csúnya vagy, de azért rád is süt a nap. Ha egyszer jó szíved lesz, el is felejted, hogy csúnya vagy. És meg is szépülsz tőle.
De én nem jó akartam lenni. Szép akartam lenni. Mérgelődtem, acsarkodtam, kardoskodtam, epéskedtem.
Pácegresi meg azt mondta:
– Olyan randa vagy, hogy nem lehet rád nézni. Téged elvarázsoltak. Ez a hétfejű szörny varázsolt el téged biztos, aki itt lakik Csodaországban. Azt kellene megölnöd.
– De amikor olyan szépen énekel – mondtam neki.
Pácegresi legyintett.
– Álnok ének az – mondta. – Így csalja tőrbe az áldozatait.
Ez a hétfejű szörny vagy hétfejű sárkány, avagy hétfejű boszorka ott élt hozzánk közel. Mert Rácpácegres a Négyszögletű Kerek Erdő közepén van, s innen csak egy ugrás Ajahtan Kutarbani király fazsindelyes palotája, s a palota mögött meg rögtön kezdődik Csodaország. Ott lakott ez a hétfejű micsoda. És esténként gyönyörűen énekelt. Hét szólamban. Mind a hét szájával más szólamot. Hát ő varázsolt el engem. Őmiatta lettem ilyen rút. Na megállj! – gondoltam magamban! Elhatároztam, hogy megölöm.
– Ez az egyetlen lehetőség – helyeselt Pácegresi, a zenész, aki annyira nem tudott furulyázni, hogy már nem is akart, a furulyája is tömör arany volt, lyuk se volt rajta.
Ettől kezdve mindennap edzettem, hogy legyőzhessem a hétfejű szörnyet. Hétfőn sárkánytejet ittam, kedden lándzsát szórtam, szerdán karddal hadakoztam, csütörtökön baloskával, pénteken péklapáttal, szombaton szablyával, vasárnap vassal, vérrel, vencsellővel.
Meg is erősödtem hamar, s egy éjszaka nekiindultam. Karddal, lándzsával, baloskával, péklapáttal, szablyával, vassal, vérrel, vencsellővel.
– Megöllek, gonosz szörny, megöllek, elvarázslóm – ropogtattam a fogaim között.
A talpam alatt rídogáltak a füvek. Csak mentem: bimm-bumm. Mit nekem füvek! A fejem felett recsegtek, sírdogáltak a fák. Csak mentem: dimm-dömm. Mit nekem fák! Az ég sóhajtozott, a föld nyöszörgött. Csak mentem: zitty-zutty. Mit nekem ég, mit nekem föld!
Hajnaltájt értem Csodaországba, még alig-alig pirkadt. De rátaláltam a hétfejűre. Ott aludt egy eukaliptuszfa alatt, be volt hunyva mind a tizennégy szeme.
Nosza, nekiestem. Sutty, levágtam az első fejét – mintha egy húr pattant volna el, földtől holdig érő, megzengett a világ. Fölébredt persze, álmélkodva bámult rám tizenkét szemével. Nem kíméltem, nyissz, levágtam a második fejét is! Illatok szabadultak el ekkor, kikerics, fodormenta, kakukkfű, orgona és nárcisz illata. Felém nyúlt, meg akart fogni. De nem hagytam magam. Dolgoztam keményen a karddal, lándzsával, baloskával, péklapáttal, szablyával, vassal, vérrel, vencsellővel.
Lehullt a harmadik feje is – források, csermelyek bugyogtak fel egy pillanatra.
A negyedik is – aranyhajfonatok libbentek s tüntek el a fák közt.
Az ötödik is – felcsilingeltek s elhaltak szánhúzó lovak téli csengettyűi.
A hatodikat nagyon féltette, húzta, óvta, de nem menekült. Lenyisszantottam. Harang szólalt meg akkor, sok békességes harang. Egyre halkabban, egyre halkabban…
De akkor, jaj, elkapott! Szorosan magához ölelt, mozdulni se tudtam. A fejem épp a mellére szorult, hallottam a szívdobbanásait. Kopp-kopp – dobogott a szíve. És azt kérdezte tőlem:
– Mit vétettem én neked, ember fia?
– Megölhetsz – mondtam neki –, szétroppanthasz. De akkor is jól tettem, amit tettem, mert ilyen csúnyává varázsoltál. Én vagyok a legcsúnyább ember a földön.
Fölpillantottam, megláttam a szemét. Fénylett a szeme, mint a szép távoli csillag. Megláttam az arcát. Tavak jóságos tükre, föld barna nyugalma, templomok békéje, májusi rétek szépsége – ilyen volt az arca.
– Te bolond, te bolond – mondta kedvesen. Megcsókolt jobbról, megcsókolt balról, megcirógatott.
Ez nem öl meg engem, ez nem varázsolt el engem, ez nem bánt engem, ez szeret engem. És már sírtam is; te úristen, hat fejét levágtam!
Elengedett. A szeme tükrében megláttam magam. A lábam egyenes volt, a hasam sima, a fejem hosszúkás, nem voltam se bandzsa, se lapátfülű, se tyúkmellű, se harcsaszájú.
Térdre estem előtte.
– Nem érdemlem én ezt – mondtam neki –, változtass vissza rúttá. Hiszen hat fejed levágtam. Jaj, csak visszaragaszthatnám!
Rázta a fejét, hogy nem lehet. Mosolygott. Ekkor kelt föl a nap, rásütött. Akkor jöttem rá, hogy hiszen a Hétfejű Tündért akartam megölni, a világ legjóságosabb tündérét. Balga ésszel hat fejét levágtam.
Mi lesz, ha ez az egy feje is elvész?
– Engedd meg, hogy a testőröd legyek, engedd, meg, hogy őrizzelek - mondtam neki.
Bólintott.
Soha többé nem mentem vissza Rácpácegresre, ott maradtam a tündért vigyázni.
Őrzöm őt ma is, lándzsával, karddal, baloskával, péklapáttal, szablyával, vassal, vérrel, vencsellővel.
Ne is próbáljatok rossz szándékkal közeledni hozzá! Nem engedhetem bántani.
Mert egy bolond levágta hat fejét, csak egy maradt neki. Erre az egyre vigyázzunk hát mindannyian. Lándzsával, karddal, baloskával, péklapáttal, szablyával, vassal, vérrel, vencsellővel. És szeretettel.

2010. április 6., kedd

ÉRIK A FÉNY

Megrázhatom fáimat, már közelednek testvéreim.


Ívlámpák vagyunk egymás szívei fölött, a kicsi madarakat látod-e vállainkon?
Mi vagyunk azok és szelíd arcunk is egymáshoz ér -
Nyissuk ki egészen magunkat, egyszerre jusson mindenki a szeretetbe.

A Napra akasztjuk sugarainkat, megszabadult kenyerek telepednek küszöbeinkre
Gyémánthidak szökkennek mindenfelé s az elaludt aknák
Pacsirtákként emelkednek szívünkbe és szelíden fölrobbannak csókjainkban.

Hát pazaroljuk szét harangjainkat, kitárt ajtónál mosolyogjunk
Szemünkben rejtőzik a torony, melyről beláthatjuk ismeretlen hazánk vidékeit
Készen vagyunk már égboltjainkkal s készen vagyunk a fényességre
Aki hajnalonta gyönge virágokat okoz.

Szép Hűsvét harmadnapján József Attila ezen gondolataival ébredtem. Azért szép, mert végre engedtem a jó Istent, hogy megszépítse. Hogy lerántsa a rejtekekben a jól eldugott kincsekről a lepleket, hogy felfedezzem Őt ott, ahol még eddig nem kerestem. Miért keresitek Őt, az Élőt a holtak között? Nincs itt, feltámadott! Kellett a kiüresedés, a szembesülés, kellett a hely, amit megszépíthetett és jóvá tehetett. És íme, minden, az egész természet, minden teremtmény létével az Életet hirdeti. Christus surrexit!


Húsvét reggelén a piac, dugig tele virágokkal.Ez csak az egyik asztal. Náluk voltak a legszebb tulipánok. :)
Ma reggel meg a kinyílt kaktusz üdvözölt.
Nem is egy virággal, hanem kettővel egyszerre! Hát nem gyönyörű?...

2010. március 27., szombat

Gurulás

Ma volt a harmadik alkalom, hogy a kis csapattal tartottam a hajnali biciklizésben. Aláhuzom, hogy nem egyszerü túrázó csapat, hanem biciklis zarándokok csapata. Ma 8an indultunk Szabéd volt az úti cél. Nagyon örültem a másik két lánynak, akikkel együtt képviselhettük a gyengébbik nemet. :)

 Indulás után nem sokkal megcsodálhattuk a napkeltét. Gyönyörü tiszta időnk volt. Jó volt megtapasztalni Jézus jelnlétét a csapatban: az elől levő fiukban, akik tudtak figyelni a csapat tempójára, nem vett erőt rajtuk a hajtási kényszer. Jó volt felfedezni Őt hátul egy önfeláldozó, figyelmes, türelmes számomra nagyon kedves emberkében. Jó volt felajánlani minden felkinlódott hegyet... így sokkal erősebb volt a kitartás. mondták is, hogy ahhoz képest jól beletekertem a hegyem. Fontos volt. Fontos volt a szándék is, amiért tettem. Felérve a Szabédi Tetőre gyönyörü táj fogadott minket. Szőllősők, gyümölcsösök, kis erdők a távolban, kis tavacska a völgyben. Gyönyörü volt, és az egésznek a szépségét növelte az együtt elmondott ima, a közös éneklés. Jó volt mindazokra a személyekre gondolni, akik a csapathoz tartoznak, de nem jöhettek el, jó volt családunkat az Úr elé vinni... majd gurultunk, gördültünk, és ismét csak gurultunk. Szabédon megcsodáltunk egy templomot, egyet kávéztunk. Jó volt csak úgy lenni együtt, beszélgetni, figyelni egymásra.
Magas a mérce, ha nyílt szemekkel nézek körül. Van még mit fejlődnöm a szeretetben, odafigyelésben. Ez főleg akkor tudatosult bennem, amikor már majdnem Vásárhelyen tartottunk. Egy bicikli lerobbant és Jézus jelent meg szemeink előtt abban a személyben, aki vállára vette a biciklit és mosolyogva vitte. Ez szeretet, önfeláldozás.
Nem vittem magammal fényképező gépet, talán ha majd megosztják a képeket, feltöltöm. Inkább most a múltheti kiruccunkról mutatok néhány képet. Szeretem csapat voltunk akkor is, de nagyon! Utvonalunk Nyárádszereda felé tartott. Onnan vissza Ernye és Marosszentgyörgy felé.
  Itt már majdnem itthon - megjutalmaztak minket a kitartásért. ;)

2010. március 15., hétfő

Te

Időnként annyira tehetetlennek érzem magam... sokszor pont olyan személyeknek nem segíthetek, nem nyújthatom támaszom, akik a legfontosabbak az életemben! És most a tegnapi szentmisei elmélkedés egyik gondolata jut eszembe: aki bele tud merítkezni a jó Isten végtelen szeretetébe, szabaddá válik családjától, barátaitól, értékeitől, vagyonától. Egyszerüen szabadon hagyni annak Kezébe, akiről tudom, hogy az Apa. Nem tudok sok jót látni ebben a helyzetben, mert nem lehetek ott, ahol időnként legszivesebben lennék: megsimogatnék, átölelnék, bátorítanék, letörölném a könnyeit... de nem... most Terád bízom. Légy vele, Te aki mindennek, az ő testének is titkait legjobban ismered. Én már megbuktam ennek ismeretéből, de Te ismered a háttérben rejlő titkokat...
Annyira mélységes Veled egységben lenni. Egybeolvadtál velem, én meg feloldódtam Benned... Életemben először talán ilyen tudatosan az áldozatban. Valami olyan kívánatos ebben, olyan más íze van mindennek azokban a pillanatokban... olyan mint a Menny! Már nem tud az ember a keresztekre gondolni, Te sem gondolsz már a Golgotára, csak ott vagy velem. Nem gondolsz az eltékozolt vagyon felére sem, hanem bőségben adod léted legjavát: a gyűrűt, a sarut, a hízlalt borjút. Téged tényleg nem érdekel semmi...csak ÉN! Szeretlek!

2010. március 13., szombat

Engedni...

Ha elfojtod az érzelmeidet, ha megtiltod magadnak, hogy teljesen kiéljed azokat, soha nem sikerül elvonatkoztatni tőlük, mert túlságosan leköt az, hogy félsz. Félesz a szenvedéstől, félsz a gyásztól. Rettegsz a szerelemmel együtt járó szenvedéstől. De ha szabadjára engeded az érzelmeidet, ha beléjük veted magadat, ha elmerülsz bennük akár a fejed  búbjáig is, teljesen és maradéktalanul megtapasztalod őket. Akkor tudni fogod, mi a szerelem. Tudni, mi a szenvedés. Tudod, mi a gyász. Akkor és csak akkor mondhatod el. Rendben van. Ezt az érzést megtapasztaltam. Ezt az érzést már jól ismerem. Most egy időre el kell szakadnom tőle. (Tuesdays With Morrie c. film)

2010. március 10., szerda

A türelem azért mosolyog a fájdalmak hordozása közben, mert tudja, hogy minden szenvedésnek természetes szerkezete az, ami a Golgotáé; húsvétot hordoz méhében.
 
Prohászka: Élő vizek forrása

2010. március 6., szombat

Vagyok

Néha lelkesen, máskor csendesen,
Néha remélve, máskor remegve,
Egyetlen cseppedben döbbenten elrejtve:
Szeretlek?

Akartam. Nem is: inkább vágytam!
Ő megsejtette, majd ellenezte...
Elengedtem kiüresedve.
Hiszlek?...

Kértem és könyörögtem.
Néha Kezedbe vetted,
Máskor kezembe tetted...
Remélek?

Időnként Vágylak, máskor megzabolázlak...
Időnként felnézek, máskor Lehoználak...
Időnként Kisóhajtlak...
Bárcsak felszabadíthatnálak!
                                         ...a törésekből
                                            vermeimből
                                            sebeimből...

Te jelen Vagy!