Szesszióóó... óóÓÓÓóó!

Különös volt a mai nap. Rendelőbe indultam államvizsgaanyagot gyűjteni, aztán kiderült, hogy nem rendel ma a doki. Felsétáltam az egyetemre. Egészen új arcát ismerhettem meg így az egyetemnek, egészen csendes, méltóságos hangulat. Leültem a kertben egy padra és engedtem, hogy a fák meséljenek, a rózsák gyönyörködtessenek, aztán meg én is meséltem mindarról, amit itt élhettem meg az elmúlt 5 évben. Rengeteg ember, tanár, előadás, vizsga és az ezzel járó stressz, izgalom, sirás, lankadás és öröm- könny, siker és elégedettség honol emlékezetemben és szívemben. Megszerettem itt lenni. Megszerettem, nagyon megszerettem a munkámat, mondhatom sokkal nagyobb a lelkesedés bennem az orvosi munkáért, mint ezelőtt 3-4 évvel, minden csalódásom ellenére. Sétáltam és fotóztam azokat a helyeket, amelyek mellett nap mint nap rohantam el eddig már biztos több ezerszer is. És öröm töltött be. Előttem áll még egy szesszió és utána még egy év. Örülök neki. Megosztok veletek néhány képet.











... és végül bekukkantottam egy kicsit a könyvtárunk olvasótermébe, amit mi egyszerűen csak "tanulónak" szoktunk nevezni. Arra számítottam, hogy lesznek jó néhányan bent, és akkor nekem is inkább lesz hangulatom a tanuláshoz. És MEGLEPETÉS! Teljesen üres volt! Hát ezek a mai fiatalok.... már a tanulóba járás sem divatos mostanában szesszióban az orvosin! :)))) Azt hiszem van egy hely, ahol könnyebben lehet ilyenkor diákokat találni- Week end-nek nevezzük... csakhogy ott nem asztal mellett csendben tanul a modern diák, hanem a strandon a medence mellett a fűben zenehallgatás közbe. Így hát leültem egyedül a megszokott helyemre, de nem volt meg az a hangulat, amihez szokva voltam, hiányzott, hogy félpercenként valaki lapozzon, halljam a nagy sóhajtásokat, a ceruzák karcolását. Így hát nem sokat tanultam, hanem fotóztam tovább mindent, ami szemembe akadt, és amihez emlékek fűzhetnek ebben a kampuszban.






Jó volt nekem itt lenni és JÓ MOST nekem itt lenni. Nem könnyű, de jó. Más ez a szesszió. Erre is mondhatom: nem könnyű, de jó. Mert szép dolgokat tanulhatok. Sokat, rövid időn belül.

Egy keringő, egy endokrinológia vizsga

54 nap (a tavalyi tesztekre készülve, a tavalyi, az őszi és a mostani szesszió együtt) , azaz kb. 864 óra tanulás, egy doboz Ca, Mg, Zn, egy adag szem csepp, 160 lej..... és egy csomó idegeskedés.... Hát körülbelül ennyibe került nekem ez a vizsga. Igen jól olvasod: került, a múlt időben, lejárt, vége, többé soha nem kell arra az osztályra vizsgázni menjek. Nagyon nagy megkönnyebbülés! Ejsze' talán már tényleg orvos leszek! :)) Annyi mindent megtanultam amíg erre a vizsgára készültem! Rendesen úgy éreztem már a vége felé, hogy ez az egész olyan, mint egy bizalom játék. Eszembe jutott egy táncom, az első igazi keringőm. 2003- ban volt az első Szécsényi bál, amit a bolonyás Kolping ifi csoporttal szerveztünk. Mindenki estélyi ruhában ragyogott a teremben és nem bírtuk egymást eléggé csodálni. Keringő, ínyenc ételek, gyertyák... nagyon kellemes hangulat volt. Egyszer odalépett hozzám egy számomra nagyon kedves emberke és felkért táncolni. Pont a bécsi keringő volt, úgy emlékszem. Örömmel igen-t mondtam neki és kisétáltunk a parkettre. Gyermekkorom óta tudtam keringőzni, de mindig bajom volt azzal, hogy elszédültem és nagyon hamar le kellet állni, mert féltem nehogy a nagy szédültségemben megtántorodjak. Attila szemébe néztem és mondtam neki, hogy csak finoman, és álljunk is meg a sok forgás közbe majd, mert nagyon szoktam szédülni. Annyit mondott, hogy ne féljek, mert, ha le is esnék, ő majd kifog, és jó erősen hátamra tette kezét és indult a tánc. Eleinte feszült voltam. Féltem. De aztán éreztem, hogy a keze annyira biztosan tart, hogy semmi bajom nem eshet, így hát egy- két kör után feloldódtam. Szemeimmel csak az ő arcára néztem fel, miközben táncunk közbe végig óvatosan figyelt arra, nehogy valakinek nekimenjünk. És forogtunk, forogtunk, végig csak forogtunk.... és lejárt a tánc. Megálltunk a terem egyik oldalán, de annak ellenére, hogy mi megálltunk, a terem még mindig forgott, és forgott, és forgott. Éreztem, hogy az erő kimegy a lábamból, de ő még mindig ugyanolyan szorosan tartott......
...hát körülbelül ehhez a tánchoz hasonlóak voltak az elmúlt napjaim. Egészen egyszerűen tekintetem nem vehettem le Róla, mert rögtön kezdtem szédülni, elveszíteni az egyensúlyom. A táncnak vége, az erő kiment lábaimból, minden forog körülöttem és bennem, főleg az agyamban a sok anyag, de az Ő keze még mindig ugyanolyan szorosan tart!
Szívemben hordozom mindazokat az évfolyamtársaimat, akiknek ez a vizsga még mindig a nyakukon maradt. Eddig értem imádkoztak sokan, most rajtam van a sor, hogy ezekért a drága emberkékért közbenjárjak, hogy már egyszer bomoljon fel az ún. "endó szakkör" a szériánkban.

62. zsoltár Annyira jól esik hallgatni!

Nem azért, mert jó vagyok

A szigorlati időszak még mindig tart. Ilyenkor az embernek az az érzése, hogy teljesen kiszakad a világból. Én és a könyv...meg az anyag, a vizsga-stressz... Főleg, ha az embernek egy tavalyról maradt vizsgát kell letennie. Ha már egyszer megbotlott benne, hajlamos azt hinni, hogy nem fog most sem menni, hisz most sem volt több időm felkészülni rá, most sem tudtam jobban belemerülni. És bolyongnak az ember agyában ezek a gondolatok. Egészen addig, amíg annyira felerősödnek, hogy egy idő után már nem is tud az anyagra koncentrálni, hanem már azon gondolkodik, hogyha hatodév végéig nem sikerülne a vizsga, mihez kezdene, mit dolgozhatna. Na, nem én találtam ki ezt, mert volt már rá példa, hogy néhány diák ez a vizsga miatt nem tudott leállamvizsgázni.
És ha az ember hagyja magát, a gondolatok csak sodorják, sodorják lefele...és hoppá!...a stressz miatt a vizsga előtti éjszaka majdnem semmit nem tud aludni, és nem csoda, hogy annak ellenére, hogy tanult, a vizsgán nem jut eszébe egy tétel....és ez elég. Hát kb. így jártam én a tavaly az endokrinológia vizsgámmal. Most amikor tanulom, már az az érzésem, hogy torkig vagyok vele. Legszívesebben kidobnám, mégis rádöbbenek, hogy az Úr nem hiába engedte meg nekem, hogy mindezt megtapasztaljam. Tegnap este is beindult a szokásos " Nem tudok semmit" szlogenes vizsga-stressz.

Csak, hogy most végre először sikerült le is állítanom magam. És sikerült valamennyire nyugodtan is átaludni az éjszakát, így volt esélyem ma, és eszembe is jutottak a tételek. Nem tökéletesen, ekkora anyagból 5 nap tanulás után nem is lehet tökéleteset írni, de véleményem szerint az átmenőt meg kéne kapjam. A döntés a Professzor jóindulatán múlik már. Persze még következik a szóbelizés.... ott dől el minden. Mindenesetre formál engem az Úr. Köszönöm Neki, és azoknak, akik mellettem állnak, hogy kitartóak. Ha sikerülni fog, nem azért fog menni, mert én olyan jó lennék. Távolról sem. Erre már rájöttem. Hanem azért, mert Ő jó!

António

Gyermek neurológia és pszichiátria vizsgám volt. Ő volt az első gyermek betegem. Este volt már. Amikor beléptünk a kórterembe minden ágy mellett ott volt egy anyuka és két orvosis diák fehér köpenyben, tehát nem volt nehéz rájönni, hogy ki a mi betegünk, ugyanis egyetlen egy ágy volt, ahol nem állt még fehérköpenyes "néni", "bácsi".

António 18 hónapos kisfiú, anyja velem egyidős, magyar, apja meg román. Amikor először meglátta, hogy közeledek az ő ágya felé, ordítani kezdett: "Nem! Nem! Nem!...." Hát én már előre láttam, hogy ha ez így folytatódik, semmi esélyünk arra, hogy beszélgetni tudjunk az anyuval és elkészítsük az anamnézist. Gondoltam egyet, előkaptam a telefonom, rajta lógott egy zsiráf, és megmutattam neki. Az összeráncolt homloka kisimult, és egyből utána kapott. Hihetetlenül megváltozott a viselkedése, nagyon közvetlen lett, egyfolytába lógott rajtam, kereste az alkalmat, hogy magára vonja figyelmemet miközbe én az anyukával próbáltam elbeszélgetni. A beszélgetésből kiderült, hogy a gyermek epilepsziás rohamai miatt vannak kórházban, koraszülött volt, de egyébként normális fejlődésű gyermek, aktív, kommunikatív, a mozgásban nincsenek problémái. Ez így nekem úgy tűnt, hogy abszolút rendben van.

Elkezdődött a vizsgázás. Elbeszélgettünk az esetről, kérdeztek, mi válaszoltunk amire tudtunk. Akkor döbbentem le, amikor a végén azt mondta a tanárnő, hogy azért, mert majdnem két éves ez a gyermek és még nem mond ki tisztán 30 szót, visszamaradottnak tekintjük. Meséltem neki arról, hogy milyen vidám, víg gyermek és, hogy egyfolytába csüngött rajtunk, erre meg a tanárnő azt mondta, hogy kezdetleges ADHD-nak tekinthető (= Attention- deficit hyperactivity disorder- olyan betegség amiben a figyelemzavar hiperaktivitással és impulzivitással társul )
Háááát a vizsga lejárt, de én nagy felháborodással jöttem el.... Igazából nem tudom felfogni, hogyan jutottunk el addig, hogy azt mondjuk, hogy az már patológiás, hogy 2 évesen csak 10 szót mond a gyerek? Nagyon sok olyan gyereket ismerek, aki még ennyit sem mondott annak idején és teljesen normális! Na meg azért rámondani egy gyerekre, hogy ADHD-s, mert mozog, aktív, tesz-vesz, szereti magára vonni a figyelmet??.... Szerintem pont itt a baj, amikor már ilyen kicsi korától valakire ráragasztunk egy-egy ilyen címkét, aztán meg a társadalom is kicsit "külön tál tészta" gyereknek tekinti, aztán meg felnőttként tényleg nem fogja megtalálni a helyét, mert örök életében úgy bántak vele, mint egy problémás gyerekkel.... pedig meglehet, hogy megteremtve egy ilyen gyereknek a normális életkörülményeket, teljesen normális személyiséggé formálódna.
Vajon kicsi Antóniot milyen körülmények, milyen családi hangulat várja otthon miután kiengedik a kórházból?...Szerintem elsősorban ezt a kérdést kéne feltenni. Mert talán ettől függ a leginkább az, hogy milyen felnőtt lesz és nem attól, hogy rányomtak 2 évesen egy ADHD-s diagnózist és kész.