Letörtsége margójára

Úgy érzem, sok mindent mondtam már el neki, sok mindent osztottam meg vele... mégis még mindig ugyanott tart. Rájöttem. Nem tudom kimozdítani. Igazából már nincs nagyon sok új dolog, amit mondhatnék neki, hogy jobb kedvre derítsem. Az étel nehezen csúszik le ilyenkor az ember torkán...

Csendben fogom kérni számára a megoldást: ami Vízből és Lélekből fog megszületni. És nemcsak tudom, hiszem, hogy meg fog születni a döntés. Most már van hely, ahová beleszülethetsz Te. És lesz Fény, lesz életet szülő harmat, remény!

António

Gyermek neurológia és pszichiátria vizsgám volt. Ő volt az első gyermek betegem. Este volt már. Amikor beléptünk a kórterembe minden ágy mellett ott volt egy anyuka és két orvosis diák fehér köpenyben, tehát nem volt nehéz rájönni, hogy ki a mi betegünk, ugyanis egyetlen egy ágy volt, ahol nem állt még fehérköpenyes "néni", "bácsi".

António 18 hónapos kisfiú, anyja velem egyidős, magyar, apja meg román. Amikor először meglátta, hogy közeledek az ő ágya felé, ordítani kezdett: "Nem! Nem! Nem!...." Hát én már előre láttam, hogy ha ez így folytatódik, semmi esélyünk arra, hogy beszélgetni tudjunk az anyuval és elkészítsük az anamnézist. Gondoltam egyet, előkaptam a telefonom, rajta lógott egy zsiráf, és megmutattam neki. Az összeráncolt homloka kisimult, és egyből utána kapott. Hihetetlenül megváltozott a viselkedése, nagyon közvetlen lett, egyfolytába lógott rajtam, kereste az alkalmat, hogy magára vonja figyelmemet miközbe én az anyukával próbáltam elbeszélgetni. A beszélgetésből kiderült, hogy a gyermek epilepsziás rohamai miatt vannak kórházban, koraszülött volt, de egyébként normális fejlődésű gyermek, aktív, kommunikatív, a mozgásban nincsenek problémái. Ez így nekem úgy tűnt, hogy abszolút rendben van.

Elkezdődött a vizsgázás. Elbeszélgettünk az esetről, kérdeztek, mi válaszoltunk amire tudtunk. Akkor döbbentem le, amikor a végén azt mondta a tanárnő, hogy azért, mert majdnem két éves ez a gyermek és még nem mond ki tisztán 30 szót, visszamaradottnak tekintjük. Meséltem neki arról, hogy milyen vidám, víg gyermek és, hogy egyfolytába csüngött rajtunk, erre meg a tanárnő azt mondta, hogy kezdetleges ADHD-nak tekinthető (= Attention- deficit hyperactivity disorder- olyan betegség amiben a figyelemzavar hiperaktivitással és impulzivitással társul )
Háááát a vizsga lejárt, de én nagy felháborodással jöttem el.... Igazából nem tudom felfogni, hogyan jutottunk el addig, hogy azt mondjuk, hogy az már patológiás, hogy 2 évesen csak 10 szót mond a gyerek? Nagyon sok olyan gyereket ismerek, aki még ennyit sem mondott annak idején és teljesen normális! Na meg azért rámondani egy gyerekre, hogy ADHD-s, mert mozog, aktív, tesz-vesz, szereti magára vonni a figyelmet??.... Szerintem pont itt a baj, amikor már ilyen kicsi korától valakire ráragasztunk egy-egy ilyen címkét, aztán meg a társadalom is kicsit "külön tál tészta" gyereknek tekinti, aztán meg felnőttként tényleg nem fogja megtalálni a helyét, mert örök életében úgy bántak vele, mint egy problémás gyerekkel.... pedig meglehet, hogy megteremtve egy ilyen gyereknek a normális életkörülményeket, teljesen normális személyiséggé formálódna.
Vajon kicsi Antóniot milyen körülmények, milyen családi hangulat várja otthon miután kiengedik a kórházból?...Szerintem elsősorban ezt a kérdést kéne feltenni. Mert talán ettől függ a leginkább az, hogy milyen felnőtt lesz és nem attól, hogy rányomtak 2 évesen egy ADHD-s diagnózist és kész.

Válasz

Nem fog menni! Ez túl sok. Képtelen vagyok arra, hogy ennyi mindent befogadjak... Magamra hagyott vagyok, és saját erőmből képtelen leszek mindezt megint végig csinálni. Megint el fogok bukni, mint legutóbb, hiszen semmivel sem vagyok most jobb, mint ezelőtt fél évvel... Körülbelül ezekkel az érzésekkel küszködve ültem az elmúlt két nap a könyv mellett miközben nagy fizikai fájdalmak gyötörtek. Éreztem, hogy elhagy a remény és elkezdek lefele gurulni... és egy idő után megállíthatatlan leszek...ugyanott fogok kikötni, mint legutóbb.


Néhány perce egy hang szólalt meg bennem miközben lakótársnőmmel beszélgettünk: "Nincs, aki kezemből kiragadhatna." Jó válasz! - gondoltam. És átjöttem a szobámba... Gyorsan fellapoztam a Szentírásom, és megkerestem, honnan jött ez fel nekem: Izajás könyve.
Itt kezdődik a dicsőítés... Uram, köszönöm, hogy megmutatod hatalmadat. Hogy megmutatod, hogy saját erőmből nem vagyok képes még melletted kitartani sem. Hát ki mondta, hogy könnyű lesz??! Te nem. De bármi lesz, nem engeded meg, hogy kezedből kiragadjanak...

Igazából belőlem hiányzik valami: az alázat és a bizalom. Ha ezek bennem lennének, hittel állnék meg abban a tudatban, hogy lehet, hogy emberi szemmel nem minden megy úgy, ahogy az tökéletesnek tűnik, de nincsen annál tökéletesebb dolog, mint ahogy alakítod az életem. És amit ígértél, be is fogod tartani: hogy ha ketten vagy hárman egyetértve a Te nevedben kérünk valamit, akkor megadod azt. Mert te jó vagy.

Én, én vagyok az Úr,
és nincs rajtam kívül szabadító.
Én hirdettem, és hoztam szabadulást,
én adtam tudtul,
és nem volt köztetek más.
Ti vagytok az én tanúim,
hogy én Isten vagyok.
Ezután is én leszek az;
és nincs aki kezemből kiragadhatna.
ha cselekszem, ki háríthatja el? Iz 43, 11-13

Élet - halál kérdése...

... a BIZALOM.

Vendégem voltál :)

Öröm... Sietve mentem eléd. Néhány kedves szó, mosoly, egy együtt elfogyasztott vacsora és egy közösen megnézett rajzfilm. Ennyi volt az egész.
Aztán reggel éppen, hogy reggeliztünk, s máris hipp-hopp hazamentél. Nem volt sok, de éppen elég ahhoz, hogy öröm legyen bennem. Lágy illatod még orromban érzem... Hogy is felejthetném el???

Hálás a szívem mindenért, amit nekem készítettél és, hogy itt lehettél akár egy picit is. Csuda jó érzés gyermekednek lenni! :)

Attól függ...

Nemrég ezt a verset küldte nekem valaki. A mai reggelen választ jelent számomra az utóbbi napok "kellemes" tapasztalataira. Rádöbbent arra, hogy nem mindegy kinek a kezébe helyezem az egészet...

Attól függ... (ismeretlen szerző)

Egy kosárlabda az én kezemben kb. 19 dollárt ér.
Egy kosárladba Michal Jordan kezében kb. 19 milliót.
Attól függ, kinek a kezében van.

Egy teniszütő az én kezemben nem ér semmit.
Ha a teniszütőt Gabriella Sabatini fogja, akkor megnyeri a világkupát.
Attól függ, kinek a kezében van.

Egy bot ez én kezemben arra jó, hogy elkergessem a kutyákat.
Egy bot Mózes kezében kettéválasztja a hatalmas tengert.
Attól függ, kinek a kezében van.

Egy parittya az én kezemben: gyermekjáték.
Egy parittya az ifjú Dávid kezében hatalmas fegyver.
Attól függ, kinek a kezében van.

Két hal és öt kenyér az én kezemben halas szendvics, a tízóraim.
Két hal és öt kenyér Jézus kezében: jóllakat ezreket.
Attól függ, kinek a kezében van.

Szögekkel a kezemben elkészíthetek egy madáretetőt.
A szögek Jézus kezében megváltást hoznak nekem és az egész világnak.
Attól függ, kinek a kezében van.

Tedd le törődöttségeidet, félelmeidet, aggodalmaidat, reményeidet,
álmaidat, családodat és kapcsolataidat az Isten kezébe,
hiszen tudod:
Attól függ, kinek a kezében van.

Amit tenni lehet, és tenni is kell

A mai napon Isten kedves jelenlétét tapasztaltam meg a szentmisén, örülni tudtam a szónak, az egyszerű kis kápolnának, a gyermekeknek- egészen éreztem, hogy lelki Apukám karjai közt simogat. A szentmise végén elhangzott egy felszólítás: "Az elmúlt 14 napban több mint 200 gyermek halt meg Gázában. Dönthetünk róla, hogy passzív megfigyelőkként állunk az egészhez, vagy aktivan mozdítunk is valamit az ottaniakért."
Azt hiszem mindannyian birtokoljuk azt a valamit, ami a legjobban segíthet ezeken a szó szerint "szétrobbantott" családokon, életeken. Jelenleg biztos nem túl sok ottani gyermek tapasztalhatja meg úgy az életet, ahogy minden egyes lénynek joga van felnőni: szeretetben, békességben, nyílt, meleg hangulatban, de hiszem, imáink által átölelhetjük őket, vígaszt kérhetünk nekik. Uram, köszönöm, hogy fel hívtad erre a figyelmem ma.

Egy gázai kislány képe

Gázai gyermekek temetése