Szikra

Megérkeztünk. Beleszimatoltam a párásan friss, enyhén hűvös levegőbe. A sűrű fenyőerdő szélén voltunk, kíváncsian keresgéltünk magunknak egy arra megfelelő helyet, hogy újra együtt lehessünk. Figyeltünk. Vágyakozva tekintettem magamba és figyeltem arra, ami körülöttem és bennem történik. Végre ki tudtam kapcsolni, és hagyni tudtam mindazt, ami olyan hevesen tudott dobbanni bennem. 

Most végre Őrá figyeltem, kitárt kezekkel tudtam fogadni Jelenlétét.

Váratlan volt a pillanat amikor hirtelen, és gyengéden belehelyezett várakozó tenyerembe. Meleg tenyere előmelegített Téged, így nem volt kellemetlen az érintésed. Mennyire tudtam örülni jelenlétednek, érkezésednek! Kíváncsi voltam Rád, megszorítottalak volna, végigsimogattalak volna, hadd érezzem milyen kőből faragtak Téged? Úgy döntöttem: a játék kedvéért nem teszem. Hadd fokozódjon még kicsit az izgalom! Aztán egyszer csak egy fél másodpercre kinyílott a szemem, hogy megpillantsalak. Nem várta meg, nem kérdezte meg, hogy szabad-e? Kíváncsi volt Rád, hát meglesett. Fehéren ragyogtál kezemben. Gyorsan ráparancsoltam, ugyhogy újra behúnyt szemekkel szemléltem érkezésed. Még mindig örültem. Olyan könnyedén foglaltál helyet kezemen, mintha már nagyon rég ismerted volna a helyet!

Aztán egyszercsak felütötte fejét a félelem. Félni kezdtem attól, hogy visszavesz. Lejár az idő, és ennyi volt minden. Gondoltam, ha így lenne, akkor gyorsan használjam ki az időt, érezzelek, ismerjem meg keménységed, tűrőképességed. Nehezen mondtam nem-et minderre... 

Nem vett vissza magának, sőt mosolyogva hallgatta meg, amikor elmondtam neki ezt a félelmemet. Zsebre tehettelek, így folytattuk közös utunkat. Újra csak örülni tudtam Neked. Most már szabadott megnézzelek, megszorítsalak, megpróbáljam törékenységedet... 

Kemény kőből faragtak!- állapítottam meg. Kicsi vagy, és nagyon szép. Szépen tudsz ragyogni, ha Rád mosolyog a napsugár.

Délután egy újabb kalandunk volt. Megkérdezte tőlem, hogy elkérhetne-e, mert másnak is szüksége lenne Rád. Érdekes volt, most már milyen szabadon mondtam ki, hogy: Persze! Tudtam már, hogy a találkozásunk feledhetetlen mindkettőnknek, tenyeremnek is, de már te is őrződ kicsit testem érintését. Odaadtalak volna, mert tudtam már, hogyha sosem látlak s érintelek, akkor is történelmünk van már, s ha meg Ő így akarná, hát legyen... Közben talált másikat helyetted, meghagyott nekem. Tudtam ám örülni ismét jelenlétednek! Be jó, hogy nem csak azért kell odaadjalak, mert másnak kellesz!- gondoltam- majd odaadlak Neki, ott ahol tudom, hogy teljes biztonságban és szabadságban tehetem ezt meg. Nem másért, nem azért, mert kértek, hanem azért mert szeretlek...

Tovább teltek a napok. Időnként játékosan benyúltam a kis zsebembe, és megkerestelek: Itt vagy-e még? Arcomhoz emeltelek, és mindez elég volt ahhoz, hogy mosollyal mehessek tovább.

Néhány nap múlva egy meseerdőbe érkeztünk meg. Emberi kéz nem formálta, sok moha és vadnövény lakta. Elbűvölt a csendje, a kesze- kusza rendje, a puha mohás szépsége. Egyik moha szigetről a másikra ugrálva haladtunk befele a mélységbe. Izgatottan figyeltük szépségét a sok fának, a tájnak. Úgy éreztem inkább lemaradnék kicsit a csapattól. Itt most biztonságban vagyok. Körülölelt Jelenléte, és gyermeki szabadsággal ugrabugráltam az erdőcske kisebb- nagyobb tócsái között. Újra eszembe jutottál, kis Kövecském! Gyorsan zsebembe nyúltam, hadd lám' megvagy-e, már vagy két napja nem kerestelek.

Éreztem: itt, most letehetlek.








Nem kitettelek.
Letettelek.
Azóta még jobban örülök Jelenlétednek.
Mert a történelmünk tovább folytatódik.
Csak a Rendező más azóta:
A meseerdő Őrzője.  :)

És örömmel játszom játékunkat,
Mert öröm, ha látom, hogy szabadon szaladsz.
Mert mindketten tudjuk, hogy jó ez a Rendező.
Egészen élvezhető, gyakran komikus művei vannak...
...és élvezet engedni, hogy megmozgassa tagjainkat!