Hahóóó!! Hóóó-hóóó, jó sok hóóó, de jó!

Végre a megérdemelt vakáció! Teljes erőmmel, minden egyes sejtecskémmel igyekszem maximálisan kihasználni!! Sok hó kint, még több melegség idebent. Mérhetetlenül hálás a lelkem! Azt kell mondanom, hogy nem létezhet nálamnál boldogabb ember jelenleg a Földön. Nagyon sok kedvesség vett körül engem az elmúlt napokban, úgy az emberek részéről, mint a természet részéről... Pénteken érkeztem haza és azóta megállás nélkül egyfolytában megyek valahová. Ma estére sikerült már kellően lefárasztanom magam fizikailag is. Havat rendeltem erre a hétre odafentről, és meg is kaptam, amit kértem, ugyanis Péntek óta újból igazi tél van itt. Köszönöm. Igazán szép ajándék ez!
Séta gyermekkori Barátnémmal, majd drága Anyukámmal, sok természetjárás, bevásárlás... -ez volt a hétvége. Aztán a tegnap felmentem újra a Poianara. Megkértek, mutassam meg két idegen fiúnak. Az egyik deszkázni akart, a másik fiúval ketten korcsolyázni mentünk. Annyira gyönyörű idő volt! Szinte sötétkék volt az ég, a nagy fehér hótakaró meg csak úgy virított amerre csak jártunk! Képzeljétek, hogy jó Isten még azzal is megajándékozott, hogy ebben a gyönyörű időben teljesen ingyen korcsolyázhattunk az üres jégpályán! Megengedték nekünk. Hát csodálatos volt! A Nap melegével simogatott minket, miközben mi nyugodtan csuszinkáltunk a jégen. Nem tudom éreztem-e magam valaha szabadabbnak, teljesebbnek...
Aztán ma folytatódott a szórakoztató jövés-menés: délelőtt ételt vásárolni mentünk, aztán este még egy adag korcsolyázás a volt szobatársnőmmel. Hát most úgy ülök itt, mint aki minden egyes porcikáját megmozgatta, és érzi, hogy minden a helyén van. Kellemesen fáradtan végzem a napot és várom a következőket. Nem tudok mást mondani, csak annyit, hogy nem kell túl sok minden ahhoz, hogy boldogok lehessünk. A napokban, amikor a hulló pihéket bámultam, gyakran volt olyan érzésem, hogy olyan, mintha lassan, lassan megemelkednék miközbe nézem, hogyan hullanak le. Nincsen annál nagyobb gyöngédség, finomság, mint amikor egy hópihe földet ér. Alig érezhető, mégis mennyire kecses!
Hát kb. ennyibe tudom összefoglalni mindazt, ami most él legbelülről bennem. Mélységes hála és tisztelet a Teremtő előtt, hogy ilyen csodálatos világot teremtett nekem, nekünk. Igazából szörnyen érezném magam az óriási nagy fenyőfák, a hó, a jég és sok minden más nélkül. Ezek által otthon nekem ez a Föld, és köszönöm, hogy megalkottad nekünk.
És a legvégén meg néhány képben osztom meg mindazt a szép élményt, amiben részem volt az elmúlt napokban.

Brassó óvárosa a lelátóról.

A Poina-i fenyőink "porcukorral" meghintve :)

Olvadoznának, de nem tudnak, mert hideg időt rendeltem ... ;)

Csendes séta

A jégpálya, amit csak nekünk készített a mennyei Papa. :)

Amitől sokkal, de sokkal szebb számomra a Föld:

És a végén...

... ez vagyok én ;) -ajándék Anyutól.

Egy keringő, egy endokrinológia vizsga

54 nap (a tavalyi tesztekre készülve, a tavalyi, az őszi és a mostani szesszió együtt) , azaz kb. 864 óra tanulás, egy doboz Ca, Mg, Zn, egy adag szem csepp, 160 lej..... és egy csomó idegeskedés.... Hát körülbelül ennyibe került nekem ez a vizsga. Igen jól olvasod: került, a múlt időben, lejárt, vége, többé soha nem kell arra az osztályra vizsgázni menjek. Nagyon nagy megkönnyebbülés! Ejsze' talán már tényleg orvos leszek! :)) Annyi mindent megtanultam amíg erre a vizsgára készültem! Rendesen úgy éreztem már a vége felé, hogy ez az egész olyan, mint egy bizalom játék. Eszembe jutott egy táncom, az első igazi keringőm. 2003- ban volt az első Szécsényi bál, amit a bolonyás Kolping ifi csoporttal szerveztünk. Mindenki estélyi ruhában ragyogott a teremben és nem bírtuk egymást eléggé csodálni. Keringő, ínyenc ételek, gyertyák... nagyon kellemes hangulat volt. Egyszer odalépett hozzám egy számomra nagyon kedves emberke és felkért táncolni. Pont a bécsi keringő volt, úgy emlékszem. Örömmel igen-t mondtam neki és kisétáltunk a parkettre. Gyermekkorom óta tudtam keringőzni, de mindig bajom volt azzal, hogy elszédültem és nagyon hamar le kellet állni, mert féltem nehogy a nagy szédültségemben megtántorodjak. Attila szemébe néztem és mondtam neki, hogy csak finoman, és álljunk is meg a sok forgás közbe majd, mert nagyon szoktam szédülni. Annyit mondott, hogy ne féljek, mert, ha le is esnék, ő majd kifog, és jó erősen hátamra tette kezét és indult a tánc. Eleinte feszült voltam. Féltem. De aztán éreztem, hogy a keze annyira biztosan tart, hogy semmi bajom nem eshet, így hát egy- két kör után feloldódtam. Szemeimmel csak az ő arcára néztem fel, miközben táncunk közbe végig óvatosan figyelt arra, nehogy valakinek nekimenjünk. És forogtunk, forogtunk, végig csak forogtunk.... és lejárt a tánc. Megálltunk a terem egyik oldalán, de annak ellenére, hogy mi megálltunk, a terem még mindig forgott, és forgott, és forgott. Éreztem, hogy az erő kimegy a lábamból, de ő még mindig ugyanolyan szorosan tartott......
...hát körülbelül ehhez a tánchoz hasonlóak voltak az elmúlt napjaim. Egészen egyszerűen tekintetem nem vehettem le Róla, mert rögtön kezdtem szédülni, elveszíteni az egyensúlyom. A táncnak vége, az erő kiment lábaimból, minden forog körülöttem és bennem, főleg az agyamban a sok anyag, de az Ő keze még mindig ugyanolyan szorosan tart!
Szívemben hordozom mindazokat az évfolyamtársaimat, akiknek ez a vizsga még mindig a nyakukon maradt. Eddig értem imádkoztak sokan, most rajtam van a sor, hogy ezekért a drága emberkékért közbenjárjak, hogy már egyszer bomoljon fel az ún. "endó szakkör" a szériánkban.

62. zsoltár Annyira jól esik hallgatni!

Nem azért, mert jó vagyok

A szigorlati időszak még mindig tart. Ilyenkor az embernek az az érzése, hogy teljesen kiszakad a világból. Én és a könyv...meg az anyag, a vizsga-stressz... Főleg, ha az embernek egy tavalyról maradt vizsgát kell letennie. Ha már egyszer megbotlott benne, hajlamos azt hinni, hogy nem fog most sem menni, hisz most sem volt több időm felkészülni rá, most sem tudtam jobban belemerülni. És bolyongnak az ember agyában ezek a gondolatok. Egészen addig, amíg annyira felerősödnek, hogy egy idő után már nem is tud az anyagra koncentrálni, hanem már azon gondolkodik, hogyha hatodév végéig nem sikerülne a vizsga, mihez kezdene, mit dolgozhatna. Na, nem én találtam ki ezt, mert volt már rá példa, hogy néhány diák ez a vizsga miatt nem tudott leállamvizsgázni.
És ha az ember hagyja magát, a gondolatok csak sodorják, sodorják lefele...és hoppá!...a stressz miatt a vizsga előtti éjszaka majdnem semmit nem tud aludni, és nem csoda, hogy annak ellenére, hogy tanult, a vizsgán nem jut eszébe egy tétel....és ez elég. Hát kb. így jártam én a tavaly az endokrinológia vizsgámmal. Most amikor tanulom, már az az érzésem, hogy torkig vagyok vele. Legszívesebben kidobnám, mégis rádöbbenek, hogy az Úr nem hiába engedte meg nekem, hogy mindezt megtapasztaljam. Tegnap este is beindult a szokásos " Nem tudok semmit" szlogenes vizsga-stressz.

Csak, hogy most végre először sikerült le is állítanom magam. És sikerült valamennyire nyugodtan is átaludni az éjszakát, így volt esélyem ma, és eszembe is jutottak a tételek. Nem tökéletesen, ekkora anyagból 5 nap tanulás után nem is lehet tökéleteset írni, de véleményem szerint az átmenőt meg kéne kapjam. A döntés a Professzor jóindulatán múlik már. Persze még következik a szóbelizés.... ott dől el minden. Mindenesetre formál engem az Úr. Köszönöm Neki, és azoknak, akik mellettem állnak, hogy kitartóak. Ha sikerülni fog, nem azért fog menni, mert én olyan jó lennék. Távolról sem. Erre már rájöttem. Hanem azért, mert Ő jó!