... különleges volt. Egészen másképp lopakodott be a fény az ablakon: sokkal erősebb, játékosabb, tisztább volt, mint addig, különös ragyogást adott mindannak, ami bent volt. Többen álltunk egymás mellett, és csend vett körül minket. Azon a reggelen már nem volt szükség sok dumára, bátorító szavakra; mindannyian csak álltunk és élveztük a tavasz első igazi sugarát. Ahogy beosont az ablakunkon megcirógatott, mosolyt csalt mindannyiunk arcára. Mindegyikünk sokkal szebbnek tűnt abban a percben. A nyitás pillanata volt. Piri néni a megszokott mozdulatokkal sétált el az ajtóhoz, megfordította rajta a feliratot és aztán mindenki kíváncsian várta az elsőnek érkező vásárlót. Az első fél óra várakozással telt el, hiszen mint már megszoktuk, ebben az órában senkinek sincs ideje ajándékboltba járni. Mindenki siető léptekkel rohan, száguld, tolakodik, mérgelődik, csattan és szid. Azon a reggelen sem volt ez másképp. Az utcán elhaladó emberek a távolba merülő tekintettel siettek el az ablakunk előtt, ők nem érezték, nem élvezték még a tavaszt. Aztán egy óra múlva megnyílt az ajtó. Az első látogatónk egy anyuka volt óvódás kislányával, őket számtalan furcsábbnál furcsább ember követte. Voltak, akik tágra nyílt szemekkel néztek végig a polcokon, mások alig léptek be, máris kifordultak az ajtón. Aztán az ebédszünet után nem sokkal, egy különös alak nyitott be az ajtón. Nyugodt mozdulattal engedte el a maga után becsukódó ajtó kilincsét. Besétált a polcok közé. Napbarnított, kissé ráncos arcán mély mosoly ragyogott. Pontosan tudta, mit akar. Közel jött hozzánk, megemelt és arcához közel vitt. Tágra nyílt őzszínű golyói csillogtak az arcán amikor megcsodált. Éreztem, hogy itt van az a pillanat, amire olyan rég készültem: valakinek különleges lettem, kiválasztott! Sarkon fordult, és nyugodt, határozott hangon szólalt meg: Őt kérem szépen! Amikor a csomagoló asztalra helyezett azt hittem, hogy a szívem kiugrik a helyéről! Annyiszor csodáltam már meg a csomagolópapírokat! És az ajándékszalagokról meg ne is beszéljünk! Aztán Piri néni megfogott belerakott egy pont az én méretemre szabott dobozkába. Olyan büszkén ültem benne! Úgy éreztem nincs nálam boldogabb az egész univerzumban! Aztán kiválasztottak egy aranyszínű papírt és Piri néni a doboz alá helyezte. Amikor a doboz tetejét becsukta kissé hirtelen nagyon sötét lett, de arra gondoltam, hogy ez nem sokáig fog tartani, hisz mindez csak azért van, hogy útközben nehogy eltörjek, meg amikor odaadnak annak, akinek engem szántak, fokozottabb legyen a kíváncsiság, amíg teljességemben megláthat. Szóval, végig tűrtem a csomagolást azzal a tudattal, hogy mennyire csodálatosan mutathatok kívülről, aztán ő, aki kiválasztott gyorsan megemelt az asztalról, elköszönt és indultunk. Hallottam az ajtónk hangját- utoljára, aztán már fogadott minket a rég várt kinti világ. A csomagoláson át éreztem, hogy sokkal hűvösebb ez a kora tavaszi levegő, mint amire onnan bentről számítottam, de mennyivel másabb! Magával hordozott ezer meg ezer ismeretlen hangot, illatot. Most már mindezek az én életemhez is hozzá tartoztak. Átmentünk a bolt ablaka előtti átjárón, és a villamos megállóba vártunk. Ő és én. Ketten. Az, Akinek kellettem, és én, aki Neki kellettem. Miután a villamosra felszálltunk kicsit zavaró volt a sok zaj. Nem tudom, honnan származott, de ha nem lett volna a doboz, ami védjen, szörnyű tapasztalat lett volna. Az utunk végén leszálltunk a villamosból, jó néhány lépés, majd lépcsőmászás, amit ismét egy ajtónyitás követett. Amikor beléptünk, egy számomra nagyon kellemes illat ölelt miket körül. Letette sétálópálcáját, felakasztotta a kalapját és bevitt egy szobába. Meleg volt. Friss illat itt is. Lerakott és néhány perc múlva valami csodálatos zene szólalt meg. Olyan volt, mintha valaki ringatott volna benne.... Aztán nemsokára ismét odajött hozzám, megfogta a dobozt és mélyen megelégedett hanggal egy jó nagyot sóhajtott. Örült. Kivett a dobozból ás aztán jó hosszú időt töltöttünk úgy el, hogy az ölébe helyezett és a hintaszékbe süppedve együtt hallgattuk a zenét. A szobát most már láthattam is. Egyszerű kis helység, fényesre csiszolt parkettel, pici szőnyeg a szoba közepén, amely láthatón nagyon puha volt. Egy narancssárga és sárga színek kombinációjában pompázó kanapé, mellette, az ablak mellett egy hintaszék. A másik sarokban volt még egy íróasztal, mindenféle íráshoz szükséges eszközzel és egy furcsa valami, amibe valami nagy kerek feketeség forgott- onnan jött a mennyei muzsika.
Az ilyen pillanatok utána is gyakran ismétlődtek meg. Csak ültünk ott ketten a hintaszékben és hallgattunk órákon át. Ő meg én, és a zenénk. Olyankor éreztem, hogy mennyire ragaszkodik hozzám. Az ölében tartott és álmodozott.
Egy napon izgatott léptekkel jött be a szobába. Széles mosollyal az arcán magához emelt. Egészen közel az arcához, és megcsodált. Ugyanaz az öröm és elégedettség volt látható az arcán, mint azon a napon, amikor kiválasztott. Elővette a dobozom és újra becsomagolt. Nem értettem, mi következik, mit fog tenni velem, de a nyugodtsága meg a mosolya biztató jel volt számomra. Leült az íróasztala mellé és alig hallható hangon szólalt: Kedves fiam... mindig ezt kívántad. Fogadd szeretettel tőlem.... szerető apád....
Annyira szelíd volt a hangja, mint eddig soha! Aztán valami kártyaszerüséget ráhelyezett a dobozomra. Különös hangulata volt annak a napnak. Hosszasan ült a karosszékében és hallgattam, miként billen előre- hátra benne. Pipált. Aztán egyszercsak felállt, öltözködni kezdett. Megfogta a dobozt, és kivitt a szobából. Amióta nála voltam, sose vitt ki abból a szobából. Sokat sürgött- forgott és egyre nyugtalanabb lett ő is, és én is. Vajon mire készül? Felvette a cipőjét, leakasztotta a kalapját meg a botját. Fordult a kulcs az ajtóban, hóna alá kapott és indultunk. Le a lépcsőkön, villamosra fel, majd le, sietős léptek, majd nyilt is az ajtó. Feszültség, döbbenet. Hangot senki ki nem tudott adni. Ő mélyeket lélegzett. Karjával szorosabban magához ölelt, éreztem kapaszkodik belém. Hevesebben dobogott a Szíve. Nem szólalt. Előtte valaki, akiről érezni lehetett, hogy a mindene. Te voltál. Kezedbe adott. Ebben a pillanatban értettem meg mindent: napokat töltöttem vele együtt zenénket hallgatva, ő átölelt és várta a pillanatot, mikor adhat oda neked.
Nem ismerem illatod, hangod, nem ismerem zenéd, vágyaid; azt tudom, hogy ő azt mondta, hogy mindig engem kívántál. Vajon tetszeni fog amit a dobozban találsz? Bízom izlésében, hogy azért ajándékozott Neked örökre, mert nálamnál jobb ajándékot nem adhatott volna fiának...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése