Nyavajgunk. Folyton nyavajgunk, és időközben hagyjuk, hogy a lelkünk kiszáradjon. Nem tölti már be túlcsordultig a hála, a szeretet, a lelkesedés. Ha egyedülálló, akkor az a baj, hogy magányos, ha állapotos az a baj, hogy nehéz a teher és aggódik, ha szerelmes az a baj, hogy nincs már ideje önmagára, ha családos, az a baj, hogy nincs idő már egymásra... hát hogy lehet kielégíteni ennyi frusztrált szívet és önzésre épített vágyat?... Itt ülök a a tanulni valóm mellett már hetek óta, és nyavajgok, hogy nincs jó fejem hozzá, nincs motiváció, hogy túl nehéz... bezzeg ha lenne Ő, a Kedves, a Szerelmem.... Hát nincs! És az sem hiába van, hogy nincs. És most egy ideig jobb, ha nem is lesz.
Hát mondok valamit: azt hiszem annak a nőnek nehéz, aki 10 éve sclerosis multiplexben szenved, alíg 37 éves, nincs családja, senkinek sem kell már, járni csak járóbottal tud, semmit nem tud dolgozni igazán, nem is álmodozhat már arról, hogy szerelmes lehet... neki szabad nehéznek lenni, mert neki nehéz is... a lassú magányos halál tudata bőven elég nagy nehézség.
Föl emelem a tekintetem s máris meglátom Arcát. Alíg pillanatnyi az egymásra találás. S máris hallom : "küldetésünk van, menjetek békével!" Hacsak egy simogatásnyi, egy mosolynyi is, de küldetésünk van. Ne punnyadjunk már bele az önsajnálatba!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése