António

Gyermek neurológia és pszichiátria vizsgám volt. Ő volt az első gyermek betegem. Este volt már. Amikor beléptünk a kórterembe minden ágy mellett ott volt egy anyuka és két orvosis diák fehér köpenyben, tehát nem volt nehéz rájönni, hogy ki a mi betegünk, ugyanis egyetlen egy ágy volt, ahol nem állt még fehérköpenyes "néni", "bácsi".

António 18 hónapos kisfiú, anyja velem egyidős, magyar, apja meg román. Amikor először meglátta, hogy közeledek az ő ágya felé, ordítani kezdett: "Nem! Nem! Nem!...." Hát én már előre láttam, hogy ha ez így folytatódik, semmi esélyünk arra, hogy beszélgetni tudjunk az anyuval és elkészítsük az anamnézist. Gondoltam egyet, előkaptam a telefonom, rajta lógott egy zsiráf, és megmutattam neki. Az összeráncolt homloka kisimult, és egyből utána kapott. Hihetetlenül megváltozott a viselkedése, nagyon közvetlen lett, egyfolytába lógott rajtam, kereste az alkalmat, hogy magára vonja figyelmemet miközbe én az anyukával próbáltam elbeszélgetni. A beszélgetésből kiderült, hogy a gyermek epilepsziás rohamai miatt vannak kórházban, koraszülött volt, de egyébként normális fejlődésű gyermek, aktív, kommunikatív, a mozgásban nincsenek problémái. Ez így nekem úgy tűnt, hogy abszolút rendben van.

Elkezdődött a vizsgázás. Elbeszélgettünk az esetről, kérdeztek, mi válaszoltunk amire tudtunk. Akkor döbbentem le, amikor a végén azt mondta a tanárnő, hogy azért, mert majdnem két éves ez a gyermek és még nem mond ki tisztán 30 szót, visszamaradottnak tekintjük. Meséltem neki arról, hogy milyen vidám, víg gyermek és, hogy egyfolytába csüngött rajtunk, erre meg a tanárnő azt mondta, hogy kezdetleges ADHD-nak tekinthető (= Attention- deficit hyperactivity disorder- olyan betegség amiben a figyelemzavar hiperaktivitással és impulzivitással társul )
Háááát a vizsga lejárt, de én nagy felháborodással jöttem el.... Igazából nem tudom felfogni, hogyan jutottunk el addig, hogy azt mondjuk, hogy az már patológiás, hogy 2 évesen csak 10 szót mond a gyerek? Nagyon sok olyan gyereket ismerek, aki még ennyit sem mondott annak idején és teljesen normális! Na meg azért rámondani egy gyerekre, hogy ADHD-s, mert mozog, aktív, tesz-vesz, szereti magára vonni a figyelmet??.... Szerintem pont itt a baj, amikor már ilyen kicsi korától valakire ráragasztunk egy-egy ilyen címkét, aztán meg a társadalom is kicsit "külön tál tészta" gyereknek tekinti, aztán meg felnőttként tényleg nem fogja megtalálni a helyét, mert örök életében úgy bántak vele, mint egy problémás gyerekkel.... pedig meglehet, hogy megteremtve egy ilyen gyereknek a normális életkörülményeket, teljesen normális személyiséggé formálódna.
Vajon kicsi Antóniot milyen körülmények, milyen családi hangulat várja otthon miután kiengedik a kórházból?...Szerintem elsősorban ezt a kérdést kéne feltenni. Mert talán ettől függ a leginkább az, hogy milyen felnőtt lesz és nem attól, hogy rányomtak 2 évesen egy ADHD-s diagnózist és kész.