Kellemes hangulat, nyugodt zene, egy gyertya kedves fénye ragyogja be kis sarkomat... meleg van, kellemes lágy meleg, ami körül ölel, befogad. Mennyien hiányolják ezt a meleget, egy otthon kellemes, kedves hangulatát... Uram, és Te milyen pazar vagy velem! Te egyből kettővel is megajándékoztál engem! De igazi otthon valóban csak otthon van. A többi csak másolat, törekvés, de azt a bizonyos érzést csak az az egy hely őrzi magában, ahol teljes egészében önmagad lehetsz. Most, hogy sokan gáz- és fűtőanyagkrizisben vannak valahogy még hálásabb tudok lenni ezért a kis ágyért ebben a kuckóban, az otthonos hangulatért...
És ahogy itt most kucorgok a gyertyám mellett, eszembe jut egy őszi nap...egy nagy terem, amit gondosan befűtöttek, mert vártak minket. Várt a terem, hogy együtt lehessünk benne. Pontosan tizenketten voltunk... A földön egy nagy pokróc van kiteritve ott gubbasztok a közepén. Nem én vagyok az első, már végignéztem társaim nagyrészét, de én valahogy nehezebben indulok neki. Ott kucorgok a pokróc közepén behunyt szemmel. Nem esik nehezemre behunyt szemmel maradni, igazából most jobban is esne, ha megamban lehetnék. Izgatott vagyok, mert tudom, hogy mindenki engem figyel. Erős akarok lenni, nem kivánom, hogy mások kicsit is meglássanak abból, hogy nekem nehéz...mert most nehéz, mert tudom, hogy most valaki olyannal fogok találkozni, akihez most nem tudok vagy nem merek viszonyulni. Hallom valaki halk léptekkel közelit. Mielőtt még ő hozzám érne, már érzem, hogy Te itt vagy, a szivem érzem mindjárt kiszökik, mert kedves vagy nekem, de...igazából haragszom Rád, nem akarom kimutatni mennyire ujjongok Érted, mert félek, hogy megintcsak csalódni fogok Benned. Ő, aki a Tied, megszólit. Megkérdi ki vagyok. Ahhoz képest, hogy mi bolyong bent, hihetetlen higgadtsággal válaszolok: Koldus vagyok, és vak vagyok. Miután megkérdi, miért vagyok itt, elmondom, hogy várlak Téged, várok... egy társat. Halkan megkérdi, hogy ebben a tömegben elég-e, hogy csak várjak. Mély csend.... sokminden kavarog bennem. A torkomban érzem a gumót, nehezen nyelek egy nagyot. Tudom, hogy mások véleménye az, hogy nem elég, de én most pillanatnyilag érzem, hogy nem vársz el tőlem többet, mert nem is lennék képes többre, hallod a hangom a csendemben is, mert tudod ki vagyok, azt is tudod, miért vagyok, ahogy vagyok. A válaszom: igen, elég lesz. Ő lezárja a párbeszédet, én maradok- gyorsan lejátszom szerepem, hiszen legszivesebben már rég kint lennék ebből a teremből. A szerepnek vége...szünet, majd együtt folytatjuk, amig el nem érjük az estét, amikor egy kis dobozra fehér kis abrosz kerül, tizenketten körbeüljük és Te közénk jössz. Egészen egyszerűen. Ahogyan legelőször is tetted, és azóta minden alkalommal...
Akkor sokmindennel vádoltalak, nem is akartalak igazán. Te közel jöttél, én meg nem mertem kinyitni szemem, hogy lássalak igazán...aztán tettél róla, hogy ha nem is látlak, érezzelek. Felismerted a bajom. Az elmém a Tied volt, a szivem meg nem, mert nem is volt igazán, nem volt élet benne.... Csalódtam és gondoskodtam róla, hogy lehűtsem a túlfűtött érzelgősségemet. Hát ilyen szivet nem is lehet igazán lángra lobbantani! Orvosilag nézve ez pont olyan állapot, mint amikor szivműtétkor testen kivüli keringés biztositja a szervezetnek a vért, miután lehűtötték először a szivet, és sorba a többit is. Bizni akartam Benned, de sajnos az akarás nem volt elég...
Te tudtad mi a gyógyirem. Találkát szerveztél minden napra nekünk, és hogy csináltad, hogy nem, de valahogy megértetted velem, hogy te mit szeretnél, hogyan kéne Hozzád állnom. Hosszú idő telt el, amig felismertem mi a bajom. Nem tudtam, nem éreztem, mennyire lelassult a szivem, és ettől minden bennem.
Most itt ülök Veled...
...Fényeddel egészen közelről világitasz meg engem, és mostmár mondhatnám, hogy tényleg jó nekem itt lennem. Mert tudtad, hogy hiába raknál alám tüzet, hiába gyújtogatnál...mert a sziv csak akkor kezd el újra dobogni és szinkronban verni, ha lassan melegitik vissza a normális hőmérsékletre. Ahogy a napokban csodáltam Fényed, azon keresztül már egészen más fényben tudtam látni az elveszitéseket, a kiábrándulásaimat, tehetetlenségemet....s miközben szemlélem mindezeket, egy idő után észreveszem, hogy a viasz fogy.... és Te vállalod ezt. Értem. Mert tudod, hogy nem hiába égsz, egy idő után bennem fogsz égni, és arcom visszatükrözi fényed.
Fejem térdeimre hajtva megpihenek Benned. És egyszercsak egy ismerős rövid hangot hallok bensőmben, aztán megismétlődik, aztán megint, és újra és újra. Egyre gyorsabban és ritmusosabban, olyan mint egy jó pergős dallam. Ez igen!
Felolvasztottál! Jó munkát végeztél bennem!
Ez az Élet Veled!
És ahogy itt most kucorgok a gyertyám mellett, eszembe jut egy őszi nap...egy nagy terem, amit gondosan befűtöttek, mert vártak minket. Várt a terem, hogy együtt lehessünk benne. Pontosan tizenketten voltunk... A földön egy nagy pokróc van kiteritve ott gubbasztok a közepén. Nem én vagyok az első, már végignéztem társaim nagyrészét, de én valahogy nehezebben indulok neki. Ott kucorgok a pokróc közepén behunyt szemmel. Nem esik nehezemre behunyt szemmel maradni, igazából most jobban is esne, ha megamban lehetnék. Izgatott vagyok, mert tudom, hogy mindenki engem figyel. Erős akarok lenni, nem kivánom, hogy mások kicsit is meglássanak abból, hogy nekem nehéz...mert most nehéz, mert tudom, hogy most valaki olyannal fogok találkozni, akihez most nem tudok vagy nem merek viszonyulni. Hallom valaki halk léptekkel közelit. Mielőtt még ő hozzám érne, már érzem, hogy Te itt vagy, a szivem érzem mindjárt kiszökik, mert kedves vagy nekem, de...igazából haragszom Rád, nem akarom kimutatni mennyire ujjongok Érted, mert félek, hogy megintcsak csalódni fogok Benned. Ő, aki a Tied, megszólit. Megkérdi ki vagyok. Ahhoz képest, hogy mi bolyong bent, hihetetlen higgadtsággal válaszolok: Koldus vagyok, és vak vagyok. Miután megkérdi, miért vagyok itt, elmondom, hogy várlak Téged, várok... egy társat. Halkan megkérdi, hogy ebben a tömegben elég-e, hogy csak várjak. Mély csend.... sokminden kavarog bennem. A torkomban érzem a gumót, nehezen nyelek egy nagyot. Tudom, hogy mások véleménye az, hogy nem elég, de én most pillanatnyilag érzem, hogy nem vársz el tőlem többet, mert nem is lennék képes többre, hallod a hangom a csendemben is, mert tudod ki vagyok, azt is tudod, miért vagyok, ahogy vagyok. A válaszom: igen, elég lesz. Ő lezárja a párbeszédet, én maradok- gyorsan lejátszom szerepem, hiszen legszivesebben már rég kint lennék ebből a teremből. A szerepnek vége...szünet, majd együtt folytatjuk, amig el nem érjük az estét, amikor egy kis dobozra fehér kis abrosz kerül, tizenketten körbeüljük és Te közénk jössz. Egészen egyszerűen. Ahogyan legelőször is tetted, és azóta minden alkalommal...
Akkor sokmindennel vádoltalak, nem is akartalak igazán. Te közel jöttél, én meg nem mertem kinyitni szemem, hogy lássalak igazán...aztán tettél róla, hogy ha nem is látlak, érezzelek. Felismerted a bajom. Az elmém a Tied volt, a szivem meg nem, mert nem is volt igazán, nem volt élet benne.... Csalódtam és gondoskodtam róla, hogy lehűtsem a túlfűtött érzelgősségemet. Hát ilyen szivet nem is lehet igazán lángra lobbantani! Orvosilag nézve ez pont olyan állapot, mint amikor szivműtétkor testen kivüli keringés biztositja a szervezetnek a vért, miután lehűtötték először a szivet, és sorba a többit is. Bizni akartam Benned, de sajnos az akarás nem volt elég...
Te tudtad mi a gyógyirem. Találkát szerveztél minden napra nekünk, és hogy csináltad, hogy nem, de valahogy megértetted velem, hogy te mit szeretnél, hogyan kéne Hozzád állnom. Hosszú idő telt el, amig felismertem mi a bajom. Nem tudtam, nem éreztem, mennyire lelassult a szivem, és ettől minden bennem.
Most itt ülök Veled...
...Fényeddel egészen közelről világitasz meg engem, és mostmár mondhatnám, hogy tényleg jó nekem itt lennem. Mert tudtad, hogy hiába raknál alám tüzet, hiába gyújtogatnál...mert a sziv csak akkor kezd el újra dobogni és szinkronban verni, ha lassan melegitik vissza a normális hőmérsékletre. Ahogy a napokban csodáltam Fényed, azon keresztül már egészen más fényben tudtam látni az elveszitéseket, a kiábrándulásaimat, tehetetlenségemet....s miközben szemlélem mindezeket, egy idő után észreveszem, hogy a viasz fogy.... és Te vállalod ezt. Értem. Mert tudod, hogy nem hiába égsz, egy idő után bennem fogsz égni, és arcom visszatükrözi fényed.
Fejem térdeimre hajtva megpihenek Benned. És egyszercsak egy ismerős rövid hangot hallok bensőmben, aztán megismétlődik, aztán megint, és újra és újra. Egyre gyorsabban és ritmusosabban, olyan mint egy jó pergős dallam. Ez igen!
Felolvasztottál! Jó munkát végeztél bennem!
Ez az Élet Veled!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése