Az egység varázslatos íze…
Fagyos téli reggel volt az. Nehéz lenne nem emlékezni rá, hisz olyan gyorsan csurgadoztam lefele, ahogy csak tudtam, hogy a jéggé dermesztő hideg utol ne érjen engem is… Mert az biza fájdalmas ám!
Szóval, jó volt a nap sugaraiban tündökölni végre, de még mindig minden olyan dermedt volt…
Egyszer csak egy szikla hasadékát szeltem át nagy buzgalommal, amikor az erdő csöndjét megzavarta egy furcsa hang. Vígan dúdolgatva közeledett, majd hajolt fölém. Kimondottan látszott rajta, hogy tetszik neki a visszatükröződő ragyogás.
Olyan rokonszenves volt számomra ez a tekintet!
Egy kis edényke volt kezében. Ahogy alámerítette, máris éreztem, hogy nem olyan akármilyen edény ez! Gyorsan belesurrantam. Olyan sima, olyan kellemesen kerekded!...
És máris ott tartott a kezében! A többiek fürgén csobbantak tovább, alig jutott időnk egy búcsúcsobbanásra!
Erősen közel emelt a hidegtől vörösen elsimuló arcához, és olyan mélyen belém nézett, mintha keresne valamit patyolat tisztaságomban. Vélhetően meg is találta, amit szemei kerestek, mert olyan elégedett mosollyal igazította meg szakállát, hogy úgy éreztem nálamnál csodásabbat nem is látott még.
Elindultunk. Fütyörészve ballagott lefelé, majd át a tisztáson. Egy kis domboldalban álltunk meg. Jó is volt ez így nekem, mert legalább nem kellett folyton csak futnom, és csörgedeznem, meg hömpölyögnöm, míg a nagy tengerhez nem érek! Velem más volt a terve!
Egy kis kunyhóba lépett be, és valami mennyei muzsika fogadott. Különös fontossággal bírhatott számára a dallam, mert ha nem dúdolgatott, akkor éppen fütyörészett, ha meg nem fütyörészett, akkor éppen mások daloltak neki. Szóval a dallam… az hozzá tartozott.
Nagyon egyszerű kis hely volt az, de olyan tiszta, olyan friss, annyira ragyogó és pompás! Bárki jól érezné magát nála!- gondoltam. Elővett jó néhány fadarabot és tüzet rakott. Gondoltam magamban, hogy ez irtó jó ötlet mindaz a sok fagyoskodás után, amit idén télen elszenvedtem! Végre egy kicsit felengedhetek és megpihenhetek!
Mivel jó közel kerültem a tűzhelyhez, nemsokára élvezhettem már a meleget. Jól esett megpihenni a kis edénykében ennyi rohangálás után. Ő meg ott csak sürgött- forgott körülöttem. -Leállíthatatlan egy lény, mindenesetre! És amikor már úgy éppen, hogy álomba nem szenderedtem a jó kis nyugvó helyemen, hát érzem, hogy valami nem jó! Valahogy ez már túl meleg kezd lenni! Így nem lehet megpihenni, sőt egy idő után már nagyon zavaró kezdett lenni.
Ő, a rá jellemző nyugodtságával szorgoskodott a környéken. Időről időre, azért felém nézett, és amikor megláttam elégedett mosolyát, valahogy kicsit megnyugodtam. Éreztem rajta, nem fog rosszat tenni nekem, mégis azért már könyörögtem volna, hogy tegyen kissé távolabb a tűzhelytől. Féltem, nehogy zubogni meg párologni kezdjek… mert azzal végem lett volna… kezdődött volna elölről az egész minden, amin mindeddig végigmentem. Újra kicsapódás, szivárgás, várakozás, áttörés… és így tovább. De nem várta meg, amíg párologni kezdek, csak teljesen átmelegített, felhevített, és amikor éppen zubogni kezdtem volna, enyhített szenvedésemen és félre tett. Fölém hajolt, és egy kis dobozából valamit beleszórt az edényembe, majd lefedett.
Szép dolog is ez!- gondoltam. Miután belém szórta ezt az Isten tudja micsodát, most be is föd, hogy ne adj’ Isten láthassak mindebből a maskarádéból valamit!
(Az igazság az, hogy kicsit nem tetszett a helyzet, főleg az elején, mert nem számítottam arra, hogy belém kevernek valami idegen anyagot. Tudni kell ugyanis a hegyi kis patakok vizéről, hogy egyik fő erényük az, hogy nincs a világon olyan víz, amelyik tisztaságban versenyezhetne mivelünk). Na, de hát ezt is megértem… De nem sok ideig zsörtölődtem, mert egy idő után valami kellemes íz varázsolta el egész lényemet.
Valami édes- savanyú gyümölcs íz, meg valami olyan aroma ölelt körül engem benned, hogy messze tájra repítette képzelő erőmet! Éreztem benned a tavasz friss illatát, a kibuggyanó kis rügyek örömét, ahogyan végigsimul rajtuk a napsugár, a virágszirmok illatát… hallottam a madárcsicsergések morajló dallamát, amit olyan régen hallottam már…
Aztán éreztem benned egy kicsit a heves nyarat is… ahogy a jó melegben minden percben egyre érettebb, egyre zamatosabb és aromásabb lettél. Magamba szívhattam az erőteljes napsütést megszakító zivatar frissességét is. Jelenlétedben benne zsongott a késő nyári tücskök cirpelése.
Aztán mintha a kora őszi harmat frissessége vezetett tovább veled. És már szinte szemeim előtt elevenedett meg, ahogy ott ékeskedsz a sokszínű levelek között teljes pompádban, készen a nagy találkozásra. Láttam benned az első érintés erejét, az örömöt, ahogy igent mondtál rá. És beléd merítkezve szívtam magamba minden álmodat és örömödet. Csodálatos dolog volt ez! Teljesen megfeledkeztem mindenemről, csak benned oldódni vágytam… így lett az, hogy megszűntem önmagamban lenni: színtelen, szagtalan, íztelen folyadéknak… magamban hordoztam lényeged, szépséged és mélységed. Egy örökkévalóságra így lett ez!
Aztán kaptunk közösen mézet meg citromot. A mézet a nehéz pillanatainkra, hogy emlékeztessen az örömre, a napsugárra, az édességre. A citromot meg, hogy ne csak legyünk, hanem összeérlelődjünk.
Csendben ült bele karosszékébe. Nyugodt volt és ragyogott két szeme. Megemelte csészéjét és megillatolta kellemes ízünket. Aztán kellemesen elnyújtózott és tág szemeivel valahol a messzibe nézett- valami gyönyörűt képzelt!
Ivott egy jó nagy kortyot, majd egy jó nagyot sóhajtott legmélyéből…
És teremtett…
Egyre szebbet…
Olyan aranyos a történet! :)
VálaszTörlés