Szünet

2011- ig legalábbis.

PIF

Zsu-nál jelentkeztem PIF-ra és meghirdetem én is a sajátomat.
 
"Bárki játszhat, akinek blogja van. Az első három ember, aki kommenteli ezt a bejegyzést, ajándékot fog kapni tőlem, melyet én készítek. Ezt az ajándékot az elkövetkező 365 napon belül el fogom juttatni hozzátok.

Cserébe meghirdetitek a saját meglepetés csomagotokat a blogotokban, jelezve, hogy az enyémet folytatjátok!
Szeretettel várom a jelentkezőket!"
Zsófi :-)

" Boldogság, öröm az életem... "

"... akárhová megyek, kell hogy vigyem!" Gyerekkorom egyik nagy kedvenc éneke volt. És most egyre gyakrabban visszacseng bennem. :-)

Kegyelem megtapasztalni a Jóistentől kapott ajándékokat olyan életállapotban, élethelyzetben, amikor az ember minden számára fontosat elenged, minden biztonságot nyújtó kapcsolatából kilép egy kicsit. Teret kap Ő. Olyan ez a rezire való felkészülés, mint egy jókora lelkigyakorlat. Kilépsz a mindennapi életedből, azokból a tevékenységekből, amik megnyugvást nyújtanak a hétköznapokban, egy időre elbúcsúzol sok szeretett embertől, közösségtől, hobbitól... és marad a hely, amit a Jóisten betölthet- akár a tanulásr által is. És ha egy kicsit is megtanulunk odafigyelni Rá, bizony felfedezzük, hogy mennyi, de mennyi ajándékot, meglepetést tartogat számunkra még egy olyan napban is, ami látszólag kicsit "uncsinak" indul. Mert bizony, 4 hónap tanulás után nem ritkán ébred úgy az ember, hogy már megint!!!...tanulás!!!....pfujjjj!!! És mégis, olyan fűszeres napokat tud adni számomra mostanában, hogy megtelik a szívem örömmel, mosollyal. Minden nap beszélgetek valakivel. Nincs ez szándékosan kiszámítva, így alakul. És minden nap történik valakivel valami nagyon jó! És nem tudom tudjátok-e, de mostanában egészen gyönyörű naplementék vannak. :-) És gyönyörűen színes a természet!

Egyik kedves barátnőm és férje két gyermekük mellé magukhoz fogadtak egy 7 hónapos kisbabát egy olyan családtól, akik nem tudták gondját viselni. Gyönyörű! Az egész családjuk annyira ujjong és örvend az új jövevénynek! A Jóisten még ennél is jobban örvend. Egy gyermek több eséllyel indul az életben!

"Boldogság, öröm az életem, akárhová megyek, kell hogy vigyem.

Örömöm Jézus adta nekem, hogy ne csak az enyém, hanem mindenkié legyen!"

Kezes vita ;-)

Mim van?

Egy-két barátom, sok ismerősöm és cimborám. Egy Édesanyám. Egy laptopom, egy gitárom és sok-sok orvosis könyvem... néhány virágom. Pár mosolygós képem és pillangóm a falon. Egy mobil telefonom, egy sztetoszkópom. Egy keresztem. Hivatásom. Néha erősen dobogó szivem.Van hitem, reményem. Nem túl sok pénzem, éppen annyi, amivel decemberig megélhetek. Van orvosi diplomám és reményem egy rezidensi helyre. Egy ágyam, egy asztalom. Van egy testem, majdnem teljes egészségben. Van kihívásom, nehézségem. De van probléma megoldó készségem is. Van egy mosolygós vígaszt nyujtó létem. Egy Életem!

...hát mennyivel több ez, mint amilye sok más embernek még álmában sem lehet! Hogy mim nincs? 

Lesz majd valahogy.

Mindenem azért nekem sem lehet...

Az utolsó napok...

...ezek az utolsó olyan napok, amikor még vissza válaszolhatok, hogy: "Még nem vagyok doctoriţa!".
Következik a nagy pont az I-re. Valamiért minden leegyszerűsödik ilyenkor az emberben, nem fél már. Hálás az útért, amin elindult valamikor és ilyenkor inkább arra terelődik a figyelme, hogy hogyan folytassa. Őszintén furcsa kimondani, de már várom, hogy lejárjon az a bizonyos csütörtök, hogy majd jövő héttől újra nekifoghassak a nagy tanulásnak. Lelkesedni tudok azért, hogy a lehető legtöbbet hozzam ki magamból az elkövetkező két hónapban és a rezi vizsgán. És azért mert tudom, hogy ez a lelkesedés nem tőlem jön, valamiért még jobban tudok lelkesedni. :-)  Nem vagyok elszállt, mert tudom, hogy várnak rám a sötétebb napok is, amikor minden cél eltávolodik, és az ember már alig sejti mit miért csinál, csak megy előre, mert tudja, hogy nem engedelmeskedhet a visszatartó gondolatainak, nem állhat le.
Most nem ezt az időt élem. Most álmodok, remélek, szeretek, bízom... és hálát adok érte. :)

A Művész...

...gyönyörű naplementéket fest délutánjaimba. Néha csak felemelem tekintetem a könyv sorai közül s csak azon veszem észre magam, hogy elfeljtem miért is ültem le az iróasztal mellé. Tudom, tudom, ennek más okai is vannak... ;) de ha szakmát kéne válasszak a Mennyországban, felhő- designer lennék biztosan! :)

Nem tudom...

Döbbenet rájönni, hogy időnként pont az, ami a legnagyobb kincse az életünknek, pont az a hurok a nyakunkon... Be nehéz szabadnak lenni pont abban, ami a hivatásunk! Hogyan lehet nem kötő kötelékekkel kötődni, kapcsolódni? Hogy lehet megtanulni a szabadságot? Hogy lehet szabadnak lenni egy olyan helyzetben, ami nem a miénk? Hogyan lehet közösséget vállalni a magánnyal? Hogyan lehet kimondani: "legyen meg a te akaratod" arra, amiről egész életedben álmodtál, és tudod, hogy meglehet nem közös a te álmod az Ő akaratával? Hogy lehet ezt a nyomorult társadalmi rendszert frusztráció nélkül egyedül kibírni?

Tótágas ez a világ! Tudjátok, én még időnként kicsinek érzem magam hozzá...

Nem, kedvesek, nem vagyok depis hangulatban, nem azért kérdezek..hanem éppen azért mert látok magam előtt szabad embereket, akik el tudtak engedni mindent, ami önmagukról szólt, látok embereket, akik életük utolsó napjaiban, hörgő szavaikkal is csak bátorító szavakat tudnak mondani, látok embereket, akik teljes életet élnek. -és csak megkívántam...megkívántam erősebb lenni önmagamnál, több lenni álmaimnál, elfogadni és szabadon lélegezni...és mégis itt a rendszer... és minden vagyok, csak szabad nem.

Tanulok, tanulok, memorizálok mindent mert muszáj. Gyakorlatban nulla vagyok, mint mindenki más. Érdekel valakit, hogy gyomoridegem volt egy kullancs kiszedéstől? Pedig már mindjárt diplomás "orvos" vagyok! Érdekel valakit, hogy az idegesség környékez, ha arra gondolok, hogy intravénás injekciót kéne adni? Nem, itt most az a lényeg, hogy a vastagbél karcinóma 5/3 vagy 7/5 férfi/női incidenciával fordul elő. Érdekel valakit, hogy családra vagy elkötelezett közösségi életre vágyom? Nem, az a lényeg, hogy mindig kéznél legyek, tökéletesen észrevegyek, odafigyeljek, kezeljek testet és lelket. És kérdem én: ha majd hazaérek ki vár majd akár egy kedves mosollyal? Biztosan nem a páciensek!...

Na, ilyen s ekkora gondolatok "bántják" a fejemet tanulás közben. És nem hívatlan vendégek, helyük van nálam, mert arról mesélnek, hogy mi az amiért lelkesedek, amiért akár úgy is mondhatnám, hogy teremtettek....és szabadnak lenni legbensőmből jövő hívatásomtól is... na ez lenne az igazi művészet!

El shaddai...

... "Aki több, mint elégséges"...



... valamiért szép most számomra... valamiért eszembe jutott ez a neve: Aki több, mint elégséges...

Meghittség...

... ahol ki tudom mondani ki vagyok.
...ahol el tudod mesélni: Te ki vagy, honnan jössz és merre tartasz.
...amelyben mosolyunk egyben égi muzsikák dallama.
...ahol hallgatni tudjuk egymás csendjét, sóhaját.
...amiben megérezzük mi és miért fáj...
...ahol könnyebben elviselem, ha éppen Te fájsz,
   mert néha éppen én is fájhatok Neked...

... mert már nem kell önmagunktól megkíméljük egymást...

Szikra

Megérkeztünk. Beleszimatoltam a párásan friss, enyhén hűvös levegőbe. A sűrű fenyőerdő szélén voltunk, kíváncsian keresgéltünk magunknak egy arra megfelelő helyet, hogy újra együtt lehessünk. Figyeltünk. Vágyakozva tekintettem magamba és figyeltem arra, ami körülöttem és bennem történik. Végre ki tudtam kapcsolni, és hagyni tudtam mindazt, ami olyan hevesen tudott dobbanni bennem. 

Most végre Őrá figyeltem, kitárt kezekkel tudtam fogadni Jelenlétét.

Váratlan volt a pillanat amikor hirtelen, és gyengéden belehelyezett várakozó tenyerembe. Meleg tenyere előmelegített Téged, így nem volt kellemetlen az érintésed. Mennyire tudtam örülni jelenlétednek, érkezésednek! Kíváncsi voltam Rád, megszorítottalak volna, végigsimogattalak volna, hadd érezzem milyen kőből faragtak Téged? Úgy döntöttem: a játék kedvéért nem teszem. Hadd fokozódjon még kicsit az izgalom! Aztán egyszer csak egy fél másodpercre kinyílott a szemem, hogy megpillantsalak. Nem várta meg, nem kérdezte meg, hogy szabad-e? Kíváncsi volt Rád, hát meglesett. Fehéren ragyogtál kezemben. Gyorsan ráparancsoltam, ugyhogy újra behúnyt szemekkel szemléltem érkezésed. Még mindig örültem. Olyan könnyedén foglaltál helyet kezemen, mintha már nagyon rég ismerted volna a helyet!

Aztán egyszercsak felütötte fejét a félelem. Félni kezdtem attól, hogy visszavesz. Lejár az idő, és ennyi volt minden. Gondoltam, ha így lenne, akkor gyorsan használjam ki az időt, érezzelek, ismerjem meg keménységed, tűrőképességed. Nehezen mondtam nem-et minderre... 

Nem vett vissza magának, sőt mosolyogva hallgatta meg, amikor elmondtam neki ezt a félelmemet. Zsebre tehettelek, így folytattuk közös utunkat. Újra csak örülni tudtam Neked. Most már szabadott megnézzelek, megszorítsalak, megpróbáljam törékenységedet... 

Kemény kőből faragtak!- állapítottam meg. Kicsi vagy, és nagyon szép. Szépen tudsz ragyogni, ha Rád mosolyog a napsugár.

Délután egy újabb kalandunk volt. Megkérdezte tőlem, hogy elkérhetne-e, mert másnak is szüksége lenne Rád. Érdekes volt, most már milyen szabadon mondtam ki, hogy: Persze! Tudtam már, hogy a találkozásunk feledhetetlen mindkettőnknek, tenyeremnek is, de már te is őrződ kicsit testem érintését. Odaadtalak volna, mert tudtam már, hogyha sosem látlak s érintelek, akkor is történelmünk van már, s ha meg Ő így akarná, hát legyen... Közben talált másikat helyetted, meghagyott nekem. Tudtam ám örülni ismét jelenlétednek! Be jó, hogy nem csak azért kell odaadjalak, mert másnak kellesz!- gondoltam- majd odaadlak Neki, ott ahol tudom, hogy teljes biztonságban és szabadságban tehetem ezt meg. Nem másért, nem azért, mert kértek, hanem azért mert szeretlek...

Tovább teltek a napok. Időnként játékosan benyúltam a kis zsebembe, és megkerestelek: Itt vagy-e még? Arcomhoz emeltelek, és mindez elég volt ahhoz, hogy mosollyal mehessek tovább.

Néhány nap múlva egy meseerdőbe érkeztünk meg. Emberi kéz nem formálta, sok moha és vadnövény lakta. Elbűvölt a csendje, a kesze- kusza rendje, a puha mohás szépsége. Egyik moha szigetről a másikra ugrálva haladtunk befele a mélységbe. Izgatottan figyeltük szépségét a sok fának, a tájnak. Úgy éreztem inkább lemaradnék kicsit a csapattól. Itt most biztonságban vagyok. Körülölelt Jelenléte, és gyermeki szabadsággal ugrabugráltam az erdőcske kisebb- nagyobb tócsái között. Újra eszembe jutottál, kis Kövecském! Gyorsan zsebembe nyúltam, hadd lám' megvagy-e, már vagy két napja nem kerestelek.

Éreztem: itt, most letehetlek.








Nem kitettelek.
Letettelek.
Azóta még jobban örülök Jelenlétednek.
Mert a történelmünk tovább folytatódik.
Csak a Rendező más azóta:
A meseerdő Őrzője.  :)

És örömmel játszom játékunkat,
Mert öröm, ha látom, hogy szabadon szaladsz.
Mert mindketten tudjuk, hogy jó ez a Rendező.
Egészen élvezhető, gyakran komikus művei vannak...
...és élvezet engedni, hogy megmozgassa tagjainkat!

Megrakják a tüzet,
Mégis elaluszik,
Nincs az a szerelem,
Aki el nem múlik.

Rakd meg babám, rakd meg
Lobogó tüzedet,
Had melegitsem
Gyönge kezeimet.

Szól a kakukkmadár,
Talán megvirrad már,
Isten veled rózsám,
Magad maradsz immár.

Szerelem, szerelem,
Átkozott gyötrelem,
Mért nem virágoztál
Minden falevelen?

Kincs

Kincskeresőben voltam 9 napig. Az útvonalunk: Szentegyháza- Szeltersz- Farkasmező- Almási Barlang- Szentimrei Büdös Fürdő- Zsögöd Fürdő- Csíkszereda- Somlyó- Csobotfalva. Napi kb 15-20 km. Tudom, sokan várnak élménybeszámolót a Márton Áron Imatúráról, de sajnos, nem sajnos azt kell, hogy mondjam: mindezt meg kell élni! És nem érdemes kihagyni! Bármennyire nehéznek is tűnhet, megéri. Ami megszületett, egy szóban: BIZALOM. És ez mindent magába foglal. 

Sok csend, sok figyelem, sok szabadság, sok élet, lüktetés, gyógyulás, odafigyelés... 

Lásd itt. 

Játszunk még tovább!

És mi arra születtünk, hogy a föld sebeit begyógyítsuk,
életünkön át, életünkön át,

Arra születtünk, hogy mindig menjünk, meg ne álljunk,
induljunk tovább, induljunk tovább.

A holnapoknak minden kulcsa két kezedben van,
Nyitott szemmel álmodom, de nem vagyok magam.

Arra születtünk, hogy tiszta szívvel szerethessünk,
boldogok legyünk, boldogok legyünk,

Arra születtünk, hogy mégse dobjuk el hitünket,
hogyha szenvedünk, hogyha szenvedünk.

Mint a mécses világítson egész életed,
Fordulj felém, ha megérted, mit mondok neked.

Arra születtünk, hogy napsugárba kapaszkodjunk,
nem baj, hogyha fáj, nem baj, hogyha fáj,

arra születtünk, tiszta legyen még a szívünk,
s játszunk még tovább, játszunk még tovább.

Gyermekség :)

Miután évek teltek el abban a vívódásomban, hogy talán szerzetesi életmódot kéne válasszak, most egyre mélyebbről tör fel bennem a hála azért, hogy nem indultam el ezen az úton. 

Tegnap szentmisén vettem részt. Ministráltam, és egyszercsak felnéztem az oltár mögül és a templom tágra nyilt ajtójában a gyönyörű zöld bokros, fás háttérben ott állt egyik kedves ismerősöm. Újszülött kisbabáját ringatta miközben a szentmisét hallgatták. Olyan szépek voltak ott ketten az ajtóban, éreztem a szívem nagyon mocorog, kalimpálni kezdett. Ez a jó Isten hangja volt bennem!

Utána Gabó barátnőmmel találkoztam, és Huni kisfiával meg a kis pocaklakóval, akit már mindneki nagyon vár a külvilágba. Rég nem találkoztunk. Annyira jól esett ráhangolódni Hunikára, akivel így  közelebbről most találkoztunk először. A drága mosolya, a kis figyelmességei, a nekünk szedett virágok... olyan mélyről hozták elő belőlem a mosolyt meg a sóhajt is egyszerre!...

Estére vacsorára hívtak. Megismerkedtünk egy négy kisgyermekes családdal. Három igazi kis hercegnő és egy valóban bátor vitéz legény. Olyan jó volt velük is együtt lenni, csak úgy szívtam befele magamba ezt a gyermek ízű szabadságot, a sok mosolyt, kacagást, huncutkodást, udvarolgatást. Nagyon szép család, a szülők mindketten orvosok. 

... nemrég lelkivezetőm mondta, hogy ne csodálkozzak rajta, ha sokan menedéket keresnek nálam, főleg anyai pátyolgatást, hisz nem kicsit vonzom is ezt magam köré... tegnap meg mind azzal apropózott, amint a kis csöppségek között látott, hogy vállaljam  immár be, hogy gyerekorvos legyek!... hm... gyerekorvos valószínűleg nem leszek... valószínűleg távol fogok én attól állni, hogy akár még ilyesmire gondolni is merjek... de az anyaság gondolatáról, vágyáról azt hiszem már nem mondok le... bármilyen nehéz lenne is ezen az úton haladni, bármilyen nagy kihívás is lenne erre most ráállni. Számomra életet, örömöt, szabadságot jelent.
S valószínűleg mindaz, ami a gyermekekben vonz nemcsak az anyaságomban fog kimerülni...

Hát drága jó Isten, keressük meg együtt miért ilyen fontos mindez nekem...

Föl a fejjel!!!

Nyavajgunk. Folyton nyavajgunk, és időközben hagyjuk, hogy a lelkünk kiszáradjon. Nem tölti már be túlcsordultig a hála, a szeretet, a lelkesedés. Ha egyedülálló, akkor az a baj, hogy magányos, ha állapotos az a baj, hogy nehéz a teher és aggódik, ha szerelmes az a baj, hogy nincs már ideje önmagára, ha családos, az a baj, hogy nincs idő már egymásra... hát hogy lehet kielégíteni ennyi frusztrált szívet és önzésre épített vágyat?...  Itt ülök a a tanulni valóm mellett már hetek óta, és nyavajgok, hogy nincs jó fejem hozzá, nincs motiváció, hogy túl nehéz... bezzeg ha lenne Ő, a Kedves, a Szerelmem.... Hát nincs! És az sem hiába van, hogy nincs. És most egy ideig jobb, ha nem is lesz.

Hát mondok valamit: azt hiszem annak a nőnek nehéz, aki 10 éve sclerosis multiplexben szenved, alíg 37 éves, nincs családja, senkinek sem kell már, járni csak járóbottal tud, semmit nem tud dolgozni igazán, nem is álmodozhat már arról, hogy szerelmes lehet... neki szabad nehéznek lenni, mert neki nehéz is... a lassú magányos halál tudata bőven elég nagy nehézség.

Föl emelem a tekintetem s máris meglátom Arcát. Alíg pillanatnyi az egymásra találás. S máris hallom : "küldetésünk van, menjetek békével!" Hacsak egy simogatásnyi, egy mosolynyi is, de küldetésünk van. Ne punnyadjunk már bele az önsajnálatba!

Emlékek... valamikor ketten sírtunk, amikor ezt hallgattuk.Vége volt.  Azóta most hallgattam újra... kb 7 év után.

Jól eső érzés.

2004.július

...ekkor kezdődött a nagy kaland. Körülbelül 6 éve érkeztem meg a számomra magyar fővárosba. Nem ismertem senkit. Íratkoztam. Saját felelőségemre aláírtam, hogy nem szenvedek pszichés betegségben, pszichésen alkalmas vagyok ennek a szakmának a gyakorlására. :))))) Mostani fejemmel, már nem biztos, hogy olyan egyöntetűen aláírnék egy ilyen kijelentést. :)))
A reggel elbicikliztem a régi, jó öreg egyetem előtt. Nem gondoltam volna, hogy hozzá tudok szelídülni ehhez az élethez, ehhez a komor, szigorunak tűnő rendszerhez, ami úgy tűnik sosem a diák oldalán áll. Mégis van valami, valami kimondhatatlan érzés, valami teltség, valami mélyből jövő sóhaj bennem, amikor arra elhaladok. Sokmindent tanultam meg ez a néhány év alatt... és itt nem csak az anatómiára, fizológiára, gyógyszertanra gondolok... Valami szemléletváltást hozott magával bennem ez a jó öreg egyetem. Még akkor is, hogyha sokszor kegyetlennek tűnt sokminden. Milyen érdekes! Elég az embernek egy jó tapasztalat, egy jó példakép ahhoz, hogy mindazt ami nehézség félre tudja tenni...Azt hiszem hála született meg bennem.

Tudom mit jelent...

...elhalgatni.
A Csend.
Tudom mit jelent üresnek lenni.
Várni, vágyni, rászorulni, szükségben lenni...
... humoros nesztelenségedben...
Nem!
Már nem szégyelem lelkem (jel)meztelenségét Tőled.
Fogadj be. Ne szólj semmit. Én hallom már dallamaid.
Engedd meg, hogy hozzád gügyögjem kérdéseim...
Nem kell rá választ mondj. Nem is fogsz. Hisz bennem rejlik.
Életnek, örömnek, szabadsának, reménynek, szeretetnek hívják.
....
Újraéled.
....

Élet fakad

"Aki halálával megtörte a halál átkát." Ez az egy mondat összefoglal mindent, amire szükségem van a mai napon. Annyi minden van az életünkben, aminek halál szaga van, annyi félelem, ragaszkodás, bizalmatlanság. Félünk szeretni, mert félünk attól, hogy nem viszonozzák. Félünk attól, hogy bele kell halnunk egy kapcsolatba, ahhoz, hogy élet fakadjon számunkra. És nem merünk felengedni. 

Ott dobban egyre lassabban, egyre halkabban, már nem kalimpál láttára, már nem kiabálja ki a világnak a szeretetét. El van rejtve, ki van üresítve, be van zárva, el van altatva. Mert félünk attól, hogy belehalunk, ha igazán szeretünk. Rossz hírem van: igyis- úgyis belehalunk. Vagy a saját szerencsétlenségünkbe, vagy abba, hogy feladunk az önzésből és elkezdünk a másiknak élni. A kettő köözött nagy különbség van, egy kb 180 fokos fordulat, nevezhetjük megtérésnek akár, kifordulás önmagamból feléd.A halál átka így töretett meg, Jézusban a jó Isten ezt tette: kifordult saját istenségéből felénk, belebujt a halál keblébe szabadon, majd onnan feltámadt. Hát ne féljünk immár! Mindent és mindenkit kegyelemből kaptunk! Ne fosszuk meg önmagunkat az érintéstől, a találkozástól. Minden szeretet egy kicsit szerelem...és csak akkor éltet, ha szabad...minden külsőségtől, minden elvárástól, minden törvényszerűségtől. 

Két karodban ringatózom
csöndesen.
Két karomban ringatózol
csöndesen.
Két karodban gyermek vagyok
hallgatag.
Két karomban gyermek vagy te
hallgatlak.
Két karodban átölelsz te
ha félek.
Két karommal átölellek
s nem félek.
Két karodban nem ijeszt majd
a halál nagy
csöndje sem.
Két karodban a halálon,
mint egy álmon
átesem. 

(Radnóti M.)

"Randi"..?

Légy csinos, szép, csábító és mosolygó. Ha teheted öltözz nőiesen, sminkelj mértékkel, használd legjellemzőbb kölnidet- de azt is finoman, mértékkel. Késhetsz picit, de tényleg picit és csak az első alkalomkor. Ha azt túléli, akkor tényleg érdekled. Ne legyen rajtad semmi fölösleges: sem smink, sem illat, sem oda nem illő cucc. Légy jó kedvű, nyitott, figyelmes, de nem rámenő. Tudd, hogy kire számíthatsz, kit vársz- illetve ki vár rád, ha már éppen késel. Legyen nálad papírzsepi, kulcsok............figyelj arra, hogy hogyan fog kezet veled.......figyelj erre, készülj fel arra, ne feledd el ezt, vedd számításba azt.....szóval van elég minden, aminek elvileg meg kellene felelni egy ilyen "jól előkészített" randin. 

Vélményem az, hogy örülhetünk annak, hogy az Élet néha sokkal kreatívabb, minthogy mindenkinek ilyen "randi-rutin" szerűen alakuljanak a kapcsolatai. Én aztán kiváltképp örülhetek, mert ebből a szempontból is, mint sok más egyébben - becsületesen kilógok a sorból. És baj-e ha egyáltalán nem bánom? ... Na, de azért van egy "randink", amelyre valóban jellemző, hogy nagyjából mindegyikünknek ugyanolyan a forgatókönyve. Ismerjük azt, Akivel találkozni fogunk ott? Hogyan készülünk fel rá? Ráhangolódik a szívünk, vágyunk Rá?... 

Igazából érdekes megfigyelni azt, hogy a mindennapi élet hogyan készíti elő a nagytalálkozásokat. Évek, évtízedek telnek el, amíg egymásra találnak. Az éltük addigi percei úgy alakulnak, hogy vannak közös pontok, van mit megosztani, vannak olyan sebeik, amelyeket pontosan egymásnak tudnak beheggeszteni., majd begyógyítani... egymásba illenek életük szép és mélypontjai...

Mindez arra enged következtetni, hogy Vele is valami hasonló lehet... a mai napom egy mélyebb Ráhangolódás... a holnapiban is valamit rejteget számomra Magából...két lényegileg különböző lét fokozatosan egymásba fonódik.... egészen addig a pillanatig amíg készen állok majd teljesen belemerítkezni ....

A focimeccsek margójára...

Újra és újra aktuálissá válik a téma sok családban, házaspár életében.

Februári sziporkák

... most került elő, most osztom meg. Álom.

Az egység varázslatos íze…

Fagyos téli reggel volt az. Nehéz lenne nem emlékezni rá, hisz olyan gyorsan csurgadoztam lefele, ahogy csak tudtam, hogy a jéggé dermesztő hideg utol ne érjen engem is… Mert az biza fájdalmas ám!

Szóval, jó volt a nap sugaraiban tündökölni végre, de még mindig minden olyan dermedt volt…

Egyszer csak egy szikla hasadékát szeltem át nagy buzgalommal, amikor az erdő csöndjét megzavarta egy furcsa hang. Vígan dúdolgatva közeledett, majd hajolt fölém. Kimondottan látszott rajta, hogy tetszik neki a visszatükröződő ragyogás.

Olyan rokonszenves volt számomra ez a tekintet!

Egy kis edényke volt kezében. Ahogy alámerítette, máris éreztem, hogy nem olyan akármilyen edény ez! Gyorsan belesurrantam. Olyan sima, olyan kellemesen kerekded!...

És máris ott tartott a kezében! A többiek fürgén csobbantak tovább, alig jutott időnk egy búcsúcsobbanásra!

Erősen közel emelt a hidegtől vörösen elsimuló arcához, és olyan mélyen belém nézett, mintha keresne valamit patyolat tisztaságomban. Vélhetően meg is találta, amit szemei kerestek, mert olyan elégedett mosollyal igazította meg szakállát, hogy úgy éreztem nálamnál csodásabbat nem is látott még.

Elindultunk. Fütyörészve ballagott lefelé, majd át a tisztáson. Egy kis domboldalban álltunk meg. Jó is volt ez így nekem, mert legalább nem kellett folyton csak futnom, és csörgedeznem, meg hömpölyögnöm, míg a nagy tengerhez nem érek! Velem más volt a terve!

Egy kis kunyhóba lépett be, és valami mennyei muzsika fogadott. Különös fontossággal bírhatott számára a dallam, mert ha nem dúdolgatott, akkor éppen fütyörészett, ha meg nem fütyörészett, akkor éppen mások daloltak neki. Szóval a dallam… az hozzá tartozott.

Nagyon egyszerű kis hely volt az, de olyan tiszta, olyan friss, annyira ragyogó és pompás!  Bárki jól érezné magát nála!- gondoltam. Elővett jó néhány fadarabot és tüzet rakott. Gondoltam magamban, hogy ez irtó jó ötlet mindaz a sok fagyoskodás után, amit idén télen elszenvedtem! Végre egy kicsit felengedhetek és megpihenhetek!

Mivel jó közel kerültem a tűzhelyhez, nemsokára élvezhettem már a meleget. Jól esett megpihenni a kis edénykében ennyi rohangálás után. Ő meg ott csak sürgött- forgott körülöttem. -Leállíthatatlan egy lény, mindenesetre! És amikor már úgy éppen, hogy álomba nem szenderedtem a jó kis nyugvó helyemen, hát érzem, hogy valami nem jó! Valahogy ez már túl meleg kezd lenni! Így nem lehet megpihenni, sőt egy idő után már nagyon zavaró kezdett lenni.

Ő, a rá jellemző nyugodtságával szorgoskodott a környéken. Időről időre, azért felém nézett, és amikor megláttam elégedett mosolyát, valahogy kicsit megnyugodtam. Éreztem rajta, nem fog rosszat tenni nekem, mégis azért már könyörögtem volna, hogy tegyen kissé távolabb a tűzhelytől. Féltem, nehogy zubogni meg párologni kezdjek… mert azzal végem lett volna… kezdődött volna elölről az egész minden, amin mindeddig végigmentem. Újra kicsapódás, szivárgás, várakozás, áttörés… és így tovább. De nem várta meg, amíg párologni kezdek, csak teljesen átmelegített, felhevített, és amikor éppen zubogni kezdtem volna, enyhített szenvedésemen és félre tett.  Fölém hajolt, és egy kis dobozából valamit beleszórt az edényembe, majd lefedett.

Szép dolog is ez!- gondoltam. Miután belém szórta ezt az Isten tudja micsodát, most be is föd, hogy ne adj’ Isten láthassak mindebből a maskarádéból valamit!

(Az igazság az, hogy kicsit nem tetszett a helyzet, főleg az elején, mert nem számítottam arra, hogy belém kevernek valami idegen anyagot. Tudni kell ugyanis a hegyi kis patakok vizéről, hogy egyik fő erényük az, hogy nincs a világon olyan víz, amelyik tisztaságban versenyezhetne mivelünk). Na, de hát ezt is megértem… De nem sok ideig zsörtölődtem, mert egy idő után valami kellemes íz varázsolta el egész lényemet.

Valami édes- savanyú gyümölcs íz, meg valami olyan aroma ölelt körül engem benned, hogy messze tájra repítette képzelő erőmet! Éreztem benned a tavasz friss illatát, a kibuggyanó kis rügyek örömét, ahogyan végigsimul rajtuk a napsugár, a virágszirmok illatát… hallottam a madárcsicsergések morajló dallamát, amit olyan régen hallottam már…

Aztán éreztem benned egy kicsit a heves nyarat is… ahogy a jó melegben minden percben egyre érettebb, egyre zamatosabb és aromásabb lettél. Magamba szívhattam az erőteljes napsütést megszakító zivatar frissességét is. Jelenlétedben benne zsongott a késő nyári tücskök cirpelése.

Aztán mintha a kora őszi harmat frissessége vezetett tovább veled. És már szinte szemeim előtt elevenedett meg, ahogy ott ékeskedsz a sokszínű levelek között teljes pompádban, készen a nagy találkozásra. Láttam benned az első érintés erejét, az örömöt, ahogy igent mondtál rá. És beléd merítkezve szívtam magamba minden álmodat és örömödet. Csodálatos dolog volt ez! Teljesen megfeledkeztem mindenemről, csak benned oldódni vágytam… így lett az, hogy megszűntem önmagamban lenni: színtelen, szagtalan, íztelen folyadéknak… magamban hordoztam lényeged, szépséged és mélységed. Egy örökkévalóságra így lett ez!

Aztán kaptunk közösen mézet meg citromot. A mézet a nehéz pillanatainkra, hogy emlékeztessen az örömre, a napsugárra, az édességre. A citromot meg, hogy ne csak legyünk, hanem összeérlelődjünk.

Csendben ült bele karosszékébe. Nyugodt volt és ragyogott két szeme. Megemelte csészéjét és megillatolta kellemes ízünket. Aztán kellemesen elnyújtózott és tág szemeivel valahol a messzibe nézett- valami gyönyörűt képzelt!

Ivott egy jó nagy kortyot, majd egy jó nagyot sóhajtott legmélyéből…

És teremtett…

Egyre szebbet…

Elkészült!

Hát végre kimondhatom: MEGSZÜLETETT! Néhány napja teljességében örvendezhetek az államvizsga dolgozatomnak. :) Már csak javítás, nyomtatás és köttetés.... bizony, bizony ilyen nagy öröm, amikor sokat dolgozott az ember rajta, és sokat álmodott róla! :) Bevérmesedett, álmos szemekkel rajongja körül, nagy vigyor járja körbe leféradt fejét olyankor. Jó érzzés. :)

Hát íme, a nagy remekművem fő mondani valója egy táblázat, egy sorában:

P=0.0219. - a nagy eredmény! :)))))

S ha netán nem örülne mindneki legalább annyira mint én... hát muszáj lesz megértenem: nem én fedeztem fel a spanyol viaszt. :P Na, jó na, ezt eddig is tudtam! De azért még örülhetek neki! ....mert azt hittem, hogy mindan munkámnak még ennyi eredménye sem lesz

Az más dolog, hogy a vizsgáztató bizottság, akinek leghalványabb lilája sem lesz a témámról milyen érdektelenséggel fogja hallgatni a bemutatásomat... az most még nem téma...addig  hadd örüljek még egy kicsit. :)

Hála a szeretetért és a szerettekért :)

“Hanem ha félelmetekben a szeretetben csak a békét és az örömöt keresitek,

Akkor jobb, ha elföditek mezítelenségteket, és elmentek a szeretet szérűjéről

Az évszakok nélküli világba, ahol nevethettek, de nem teljes szívből, és sírhattok is, de minden könnyet nem sírhattok el.

A szeretet nem ad egyebet, mint önmagát, és nem vesz el semmit, csupán önmagából.

A szeretet nem birtokol, és nem birtokolható.

Mert a szeretetnek elég a szeretet.

Amikor szerettek, ne mondjátok: „Isten a szívemben lakik”; mondjátok azt: „Isten szívében lakom”.

És ne gondoljátok, hogy irányíthatjátok a szeretet útját, mert a szeretet, ha méltónak talál rá, maga irányítja majd a ti útjaitokat.

A szeretet nem vágyik egyébre, mint beteljesíteni önmagát.

De ha szerettek, és a szeretet vágyakat ébreszt, legyenek ezek a ti vágyaitok:

Hogy összeolvadjatok, s legyetek olyanná, mint a sebes patak, mely az éjszakába zengi dalát.

Hogy megismerjétek a túlságos gyengédség kínját.

Hogy a szeretet megértése ejtsen sebet rajtatok;

És hogy véreteket akarva, derűsen hullassátok.

Hogy hajnalban szárnyra kelt szívvel ébredjetek, és hálát adjatok az új napért,

Hogy délben megpihenve a szeretet mámoráról elmélkedjetek;

Hogy az est leszálltakor hálával menjetek haza;

S ha nyugovóra tértek, ajkatok azért mondjon imát, akit szerettek; dalotok őt dicsérje.”

(Kahlil Gibran: Szeretet)

Mennyire igaz!

Egy számomra kedves csoporttársam írta az évfolyam listára, gondoltam megosztom.

"Az orvosok sokat gondolnak a jövőre, tervezgetik és dolgoznak érte, de egy ponton rá kell jönnünk, hogy az életünk a jelenben zajlik. Nem az orvosi után, nem a rezidens évek után, hanem most. Itt és most. Egy perc alatt lemaradhatsz róla." Grace klinika

ITT és MOST!

Begurultak a 4-esen utazók!

Ma szomorúan tapasztaltam, hogy az emberek türelmetlensége meddig fokozódhat. Fogjuk a melegre... bár annak semmi köze. Felültem a 4-esre azzal a szándékkal, hogy kimenjek vele az Unirii negyedbe. A megszokotthoz híven most is dugig telve volt, a lábon állók dőlingéltek innen oda, fanyar izzadtság szagot árasztva kifelé. Nem túl hívogató látvány meg "illat" egy vasárnap reggelre. Valószínűleg a busz nagy része pontosan az ócskapiacra tartott. Van nálunk egy ilyen divat is ám! A vasárnap sem nem az Istené, sem nem a családé. Az ócskapiacé. Aki nem tudja miről beszélek, ajánlom neki, hogy minimum és maximum egyszer látogassa meg a városunknak ezt a sokak által oly nagy előszeretettel felkeresett pontját.
Nos, ha nem lenne rá lehetőséged, kukkants bele ebbe a felvételbe. Egy átlagos vasárnap reggel:



Nos, mit ad Isten, mit nem, a kedves sofőr bácsi pont a híd előtti megállóban elfelejtett megállni. Hát kéremszépen, azt kell hogy mondjam, hogy ha a busz kellős- közepén meggyilkoltak volna egy gyermeket, nem lett volna ilyen nagy cirkusz...
A kiabálás, lökdösödés, káromkodás csak gyengéd leírása annak, amire képesek voltak ezek az ócskára siető emberek. Pedig nem is hétköznap van, senki sem késett el a munkahelyéről, senkinek sem vontak le a fizetéséből a késés miatt... de meglehet, hogy egyesek pont ez a néhány másodperc-perc késés miatt elhalasztották a hét portékájának megvásárlását...
Szóval, megürült végre a busz. Már én is késésben voltam. Feszülten néztem az órámra, hogy mennyit fogok késni a szentmiséről. Hát, hogy ráadás is legyen, a kedves sofőr bácsi nem ment el az utolsó megállóig, hisz ugyebár ő is késésben volt, és nem tehetett arról, hogy én is késésben voltam. Erről ennyit.
Lejárt a szentmise. Felültem ismét a 4esre, semmit sem gyanítva arról, hogy a hídnál most ugyanaz a néptömeg fogja várni a buszt, csakhogy megtömött szatyrokkal.

Egy újabb izgalmas jelenetnek voltam szemtanúja:

Két idősebb hölgy tolakodott fel a buszra, hogy minél hamarabb helyet foglalhassanak, amíg még van. Mindkettő vasánapiba öltözve, kisminkelve, kéremszépen. Egyszercsak arra figyelek fel, hogy valami káromkodás, szítkolódás szerűséget hallok onnan. Kedves nénikéim olyan "gyengéden" tolakodtak fel a buszra, hogy az egyik kiejtette a kezéből a kiflijét... hisz nem is volt szabad keze, amivel tovább tolakodhatott volna mert a másik kezében egy jókora csomag volt, hanem muszáj volt a könyökét használja. Így aztán megvolt az ürügy a cirkuszra: "Kiverték" a kezéből az ételt! A nagy szájával, kisebb erőfeszítéssel gyorsan helyet csinált magának...

Merengve utaztam hazáig... Mit lehetne tenni? Hogyan lehetne kicsit is megéreztetni ezekkel az emberekkel az odafigyelés, engedékenység, gyengédség ízét?...

Pontosan!

Egy beszélgetésünk idéződik fel bennem. Csíksomlyón voltunk, a biciklis zarándoklatunk célpontjánál. Ránéztünk valakire. Felszabadult. Örültünk, hogy új élet támadt benne. Számára most múlik pontosan!- idézte. Az ami szép, ami él. Minden most. A tegnap alakított azzá, akik most vagyunk, és az , amit a most-ból szívünkben megőrzünk, azzal kezdhetünk valamit a holnapban.
Miért?- szegeződött hozzám a kérdés. Csak.
Erre, ha lenne válasz, akkor már nem az lenne, ami.

Ami még mindig él

Mit tesz a frissen végzett orvos-palánta, amikor már a kicsengetésre kapott virágai lassan elhervadtak... a figyelmét meg az államvizsga dolgozat és a rezire való felkészülés eléggé leköti?... Háááát... be kell valljam, hogy nem köti le eléggé! Emlékezik, figyeli a benne növekvő életet, a reményt, ami azokból az ünnepélyes pillanatokból forrásozik mint például az orvosi eskütétel vagy a világi lelkipásztori segítői igérettétel. Igen!
Ezek azok a dolgok, amik friss forrásként adnak a munkához lendületet!

Újabb és újabb képek kerülnek hozzám ezekről az eseményekről. Feltöltöttem néhányat közszemléletre. Hát lásd!

Ünnepélyesen fogadom, hogy azon idõ alatt, míg az orvosi hivatást gyakorlók tagjának vallom magam: életemet az emberiség szolgálatára szentelem; megadom oktatóimnak a nekik járó tiszteletet és hálát; lelkiismerettel és méltósággal gyakorlom hivatásomat, betegeim egészsége lesz számomra az elsõdleges szempont; még a beteg halála után is tiszteletben tartom a reám bízott titkokat; minden erõmmel fenntartom az orvosi hivatás tiszteletét és nemes hagyományait; kollégáimmal testvérként bánok; nem engedem, hogy vallási, nemzetiségi, faji, pártpolitikai vagy társadalmi szempontok eltántoríthassanak a betegeimmel kapcsolatos kötelességeim teljesítésétõl; az emberi életnek a fogamzástól kezdve megadom a legnagyobb tiszteletet; – orvosi tudásomat pedig engem fenyegetõ veszély esetén sem használom az emberiség törvényeivel szemben. Ezeket az ígéreteket ünnepélyesen, szabadon teszem, és becsületemre fogadom.

(Elfogadta az Orvosi Világszövetség II. Közgyûlése, Genf, 1948. szeptember)


Nos, kéremszépen, tessék kihívás! Van amit szem előtt tartani!

És, hogy fokozzam az élvezetet, itt a vasárnapi igérettételünk szövege is:

Én, Rendes Zsófia,

A Marosvásárhelyi Szent Antal minorita templom

és a Marosvásárhelyi Egyetemi és Főiskolai lelkészség

világi lelkipásztori kisegítője

Isten előtti felelősségem tudatában

ünnepélyesen megígérem,

hogy a rám bízott lelkipásztori munkát

lelkiismeretesen végzem.

Mindenben szem előtt tartom

Isten és az Anyaszentegyház törvényeit,

valamint a hívő közösség lelki javát.

Kérem ehhez Urunk, Jézus Krisztus kegyelmét,

a Magyarok Nagyasszonyának,

egyházmegyénk védőszentjének,

Szent Mihály főangyalnak pártfogását,

az Egyház áldását

és a hívek megértő támogatását.

Egy ideig bajban voltam, hogy bárki érthet amit akar a világi lelkipásztori kisegítő fogalma alatt. Hála a jó Istennek vannak erről jó hosszú rendelkezések, hogy mik lehetnek a feladatai, kötelességei egy ilyen személynek. Örömmel vállaltuk valamennyien, és biztosan állítom, hogy valamennyien mindent megteszünk annak érdekében, hogy erőnkhöz mérten életet hozzunk közösségeink életébe, ünnepébe. :)

Egyszerűen gyönyörü

Hogy milyen érzés elvégezni egy orvosi egyetemet? Azt mondani vége. Kimondani, hogy esküszöm.... ?

Gyönyörüek voltak az elmúlt napjaim. Akárhogyan próbálná kikerülni az ember, emlékeznie kell. És már most csak a jó emlékei jutnak az eszébe. A kellemetlenebbeket valahogy mintha nem tekintené olyan nagyon fontosnak most, inkább a hálaadás, a bizalom ünnepét üli ilyenkor a  jövő orvosa. Megkérdezték tőlem, hogy mindezek után bevállalnám-e még egyszer ezt az útat? Életemben először határozott volt a válaszom erre e kérdésre: IGEN. Mit is tehetnék egyebet? Amilyenek a körülmények, olyanok, amilyen a rendszer, olyan, de belülről megmozdul valami, amikor az ifjú volt-diák kimondja az eskü szövegét. Ezt csak szeretettel és alázattal lehet csinálni....

És íme néhány kép a nagy napokról:

 

 

Nem találsz???... pedig ott vagyok. A nagy fekete ruhás, ott ne hátul, a sok másik fekete között. :P

 

Akkor itt még annyira sem fogsz megtalálni ;)

Itt már kicsit kötetlenebb a hangulat. Énekelünk Kunnak, kiengeszteljük szívünkben a félelmeket, ami ehhez a gyakorlati teremhez, ehhez a klinikához kötött.Nos, kedves végzős diákok, tudja-e még valaki legalább a CRH normál értékét??? Ennyit azért illik tudni valakinek, aki endóból átment Kun kezén... vagy talán mégsem???...

Mindezek után, már csak fokozódhatott az ünnep, az öröm. Vasárnapunk a megbízatás napja volt, a misszióé, a küldetésé. Nem minden évben kapnak áldást a végzősök a segéd püspöktől, s csak alíg 6-an voltunk azok, akik a világi lelkipászori kisegítői megbízatást is kértük tőle a minorita templom és az egyetemisták szolgálatára. Megható nap volt. Hálás vagyok érte.Hatalmas reménnyel és vággyal tölt el az, ha a szívemben fontolgatom mindazt ami ezen a napon történt.

 A nagy dolgokat nagy mosollyal és finom sörrel illik megünnepelni. :)

  

S a vasárnapi küldetés után következhetett hétfőn a megérdemelt banket. kihasználtuk a táncparketet, ki mi a poharanikat és tányérainkat is (de csak mértékkel), igénybe vettük minden felső és alsó mimikai izmunkat. indulás előtt pózolni kellett kéremszépen...

 

 De azután nem kellett sok bátorítás ahhoz, hogy felálljunk az asztaltól. :)

 

A többi kép már naaaagyon unalmas... de ha kíváncsi vagy, hát lesd meg itt, hogy miket müködtünk az elmúlt napokban.

Ide jutottunk, drága Adrikám!... :)))

A szesszió s a technika műve ez!... Kedves szobatársam nem hajlandó megmozdulni és megnézni a gyönyörű naplementét. Inkább megkér, hogy lefényképezzem, és neten átküldjem. Hát hogy lehet ezt bírni????.....  Borzasztó! ;)

 

 

Ilyen szépségről maradtál ma le, Édes! Hajrá, holnap már te fényképezel, ha lejárt a vizsgád! ;)

Élet :)

Nézzétek! Kicsi édesek!

Watch live video from milvus's channel on Justin.tv

Jazz est

Tegnap este egy nagyon kellemes zenei élményben volt részem. Jazz koncerten voltunk a kultúr palotában. Big Band. Amerikai. Az első csapat jó volt. Ráhangolódni. De aztán következett az igazi élvezet. Egy profi csapat. Több és jóbb minőségű hangszerrel, ügyesebb zenészekkel, felszabadultabb hangulattal, több lazasággal. Tetszett nagyon a fülemnek, bár olyan nagyon fáradt voltam, hogy amikor készültem a koncertre azt hittem el fogok aluszni. De eszembe sem jutott az aluszás, annyira élveztem! :D

Egy kis izelítő, hangulatkeltő Nektek is:



Utána volt egy hosszas nagyon komoly, nagyon őszinte beszélgetésem egy számomra nagyon kdves személlyel.
Kihvásként hatott rám úgy szeretni valakit, hogy ő közbe nem tud mit kezdeni vele. Azt hiszem most már nem az a kérdés bennem, hogy nekem mire van szükségem. Az már nem téma. Vagy nem is volt? Talán nem is lesz?...
Ki tudja?...

Alapjába véve fontos néhány személy nekem, fontos, hogy többet elmondhassak, mint amennyit úgy általában szoktam.

Megfogalmazódott bennem, hogy vajon hol van bennem a szabadság amikor ki mondom, hogy szükségem van X.Y.-ra? Szabad vagyok egyáltalán amikor ezt érzem? A válasz, amit kaptam arra fordította tekintetem, hogy amikor valaki azt kimondja, hogy szükségem van rád, mögötte van az is, hogy nem megy egyedül. És ez maga a szentség. Katolikus vallásunk minden szentsége erről szól.

Erről szól a keresztségünk: Nem megy egyedül, szükségünk van egy közösségre, ami befogad, amely megtanul velünk együtt egy testként mozogni, dobbanni, lélegezni.
Erről a bűnbánatban is kimondjuk: Jó Isten, nem megy egyedül. Nézd, elrontottam. Vissza akarok fordulni hozzád...
Az oltáriszentségben is azért részesülünk, hogy eggyé váljunk mint Isten megváltott gyermekeinek népe, és eggyé váljunk Jézussal az önátadásában, az őnfeljaánlásában az Atya felé.
A bérmálás szentsége: "Uram, szükségem van a Lelkedre, a Vígasztalóra, arra, aki védi az életem ügyét, tölts el Szentlelkeddel!"
A házasság szentségét azt hiszem nem is kell vitatnom... Szükségem van Rád. Örök pecsétül helyezlek szívemre.
Aztán ott a papság szentsége, ami tulajdonképpen ugynarról szól mint a házasság szentsége, csak egy sokkal élőbb, hűbb, kitartóbb társ mellett kötelezi el magát valaki,
Betegek kenetének szentsége... "Uram, akit szeretsz szenved." Jn11,3 "Uram, beteg vagyok, senki nem tud közösséget vállalni velem ebben a helyzetben. Jöjj, légy velem szenvedésemben"

Szóval szűkséget szenvedek valamiben, valakiben.Szűkön van belőle számomra. És ahogy ezt megfogalmaztam máris itt a jó Isten! Szabad tudok lenni ettől az érzésemtől mindamellett, hogy észreveszem és tudatosítom? Szabadon tudom fogadni azt, amit a jó Istentől válaszként kapok erre a helyzetre? Nem mindig egyezik meg a válasz képe azzal, amit magamnak megalkotok, hogy milyennek kéne lennie... Szabadon tudom fogadni, hogy Te ilyen vagy? Talán én is későn érő fajta vagyok, csak a látszat csal...

S ha megérzem a szabadság illatát, már teljesen mindeggyé válik milyen reakciók érkeznek kintről. Felvállalom magam. Azzal együtt, hogy a valóság és az én álmaim képe még nem egyezik. De idő bőven van. Abszólűt nincs mit sietni. A könyveim nem futnak el előlem, én sem mellőlük. Te megtalálsz. Én meg itt vagyok.

Van-e értelme?

Ha gyűlölsz valakit, gondold meg, van-e értelme; ha viszont szeretsz valakit, ne gondolkodj azon, hogy van-e értelme. (Blaga)

Sok- sok jó élménnyel a zarándoklatról és még több tanulni valóval... Ha hétfőn nem kéne vizsgázni, lenne bizony miről írnom... de ígérem, bepótolom. :)

A kaktusz megint kinyílt amíg otthon voltam. Vajon ezt jelként kéne értsem? Ó, drága kicsi kaktuszkáim! Nem gondolkozom már azon, hogy van-e értelme... nem azt akarom, hogy tudd, azt akarom, hogy érezd.

Útra kész :)

Lassan útra kész a kis csapat. Körülbelül 25en vágunk neki az útnak bringáinkkal.
Esőkabát, sárvédő, napszemüveg, csere ruha, sárvédő, zsálóhák meg hálózsák mind mind beszerezve. Nem tudná valaki, hogy honnan tudnánk jó időt beszerezni?...
Ha eső fog minket biztatni, kemény napoknak nézünk elébe... Reméljük a legjobbakat. Ma egész nap zuhogott, hátha addig megunja.
Jöjj Szentlélek légy velünk az önátdaásban mely az áldozatunk ezeken a napokon.

Ilyen Ő

SZIRIAI SZENT EPHREM  (IV. sz.) Himnusza:

Miként a víz körülöleli a halat, amelyet az érez,
Így érzi minden teremtmény Istent.
Ő szétterjed a levegővel,
És a lélegzettel belép a bensőnkbe.
Elvegyül a fénnyel,
És belép, ha nézel, a szemeidbe.
Elvegyül a lélekkel,
És belülről vizsgál téged, milyen vagy.
A lélekben lakik.

Na ez az, ami jelnlegi istenképemet kirajzolja! Egy hatalmas kezü Isten, aki hatalmassága ellenére a törékeny életben lélegzik! Nem lehet arca, mert közelebb van a szememnél, nincs neve, mert közelebb van a fülemnél, az idegeimnél, az agyamnál. Ott bent dobban lehellete!
Gyönyörű!

Keratívitás :)

Csodák csodájára tegnap meglepődve olvastam: kreatív blog díjat küldött nekem Imola. Köszönöm Neked kedves, hogy olvasol, hogy te is írsz, hogy öröm téged olvasni, hogy te magad is keratív vagy és megajándékoztál. :)
Hát kéremszépen, íme a szóban forgó értékes díj:

Természetesen egy szabályzat is együtt jár a díjjal, amit majdnem teljességében teljesíteni is fogok. ;)

1. meg kell köszönni a díjat , annak akitől kaptam
2. a logót ki kell tenni a blogba
3. be kell linkeljem azt , akitől kaptam
4. írnom kell magamról 7 dolgot
5. tovább kell adnom 7 embernek
6. be kell linkelnem őket
7. megjegyzést kell hagyni náluk , hogy tudjanak a díjazásról

Szóval ezért a díjért is meg kell dolgozni. Nem kapja "csak úgy a semmiért" az ember lánya. ;)

Az első hármat máris egycsapásból elintéztem. 

Hét dolog rólam:

1. Szeretem a kis borzos fejemet minden egyes kis fürtömmel együtt. ezért nem kínozom magam túl gyakran a fésülködéssel, csak amikor muszáj.- kb. hetente egyszer- kétszer  :)

2. Szeretek a lényegre öszpontosítani és emelett meg minden részletre is odafigyelni, bár tudom: kicsit ellentmondásos ez.   Lakótársaim közül páran Sherlock Holmes-nak neveztek éppen amiatt, hogy minden részletre felfigyelek.

3. Éppen törvényszéki orvostant kéne tanuljak, de hát most is inkább a "lényegesebb dolgokra öszpontosítok, tehát inkább blokkot írok. :))))

4. Szeretek emberek között lenni, nem sokáig bírom az egyedüllétet, viszont időnként (naponta legalább fél órára) szükségem van arra, hogy csak önmagammal legyek csendben.

5. Tizenkettedikes koromban minden filozófia dolgozatról ellógtam. Volt olyan, hogy inkább a Fekete Templom udvarán sétálgattam Kincső barátnémmal, osztán meg kiválasztottunk valami témát amiből jelesre lefeleltünk. Hmmm... régi szép idők! sétálgatnék én még egyet kedves barátnémmal... Viszont most meg hihetetlen módon nagyon nagyon vonz a filozófia. Főleg amióta jezsuitáék ilyen vonzón tálaltak elém néhány dolgot. Talán a nevem miatt lenne? Filozófia ( Filo= szeretni Sofia= bölcsesség).    ;)

6. Nagyon szeretek aluszni. Ha megharagszom vagy netán nem szeretnék megcsinálni valamit, hihetetlenül álmos leszek. Főleg szesszióban. :)))

7.Kedvenc tésztám a Tiramisu .... és most itt le is állok, mert különben megállíthatatlan nyálcsorgatásba megyek át...

A díjat csak két személynek fogom én is továbbítani, de mindkettő olyan személy, akinek az irományai, vagy mondani valója nagyon sokat jelent számomra: István és Bea. 

S akkor most már térek is vissza a törvényszéki orvostanhoz... Legyen nagyon szép jövő hetetek. Sok mosollyal, sok örömmel és szeretettel. :)

Nocsak, nocsak!... :)

Gondoltam én! Minden csoda 3 napig, vagy esetleg 3 hétig tart. :P Az is, hogy én nem írok blokkot. :)))

Az idő, amit "nem rég múlt"-nak szólíthatok meglehetősen intenzív, időnként nehéz de kegyelemteljes volt.

Május 1 van, ma mindenki lustálkodással "ünnepli" azt, hogy dolgozhat. Itthon vagyok, a sok- sok éven át számomra biztonságot nyújtó szobácskámban. Nemsokára készülök fel a kórházba. Reményeim szerint már nem sokat tartják bent Anyut. Most már mindketten nyugodtak vagyunk, erőteljes harc áll mögöttünk, mi meg győzedelmes zászlónkat lobogtatjuk elől -remélem.

Soha életemben nem tiszteltem ennyire a szüleimet, soha nem becsültem ennyire meg az Élet ajándékát. Soha nem láttam tisztábban, hogy az Élet maga Isten. Soha nem volt nyilvánvalóbb, hogy Isten MINDEN. Azért volt időnként nehéz az elmúlt időszak, mert szabadulnom kellett. Szabadulni az elképzeléseimtől, a képeimtől, az idő vas kezétől, az eddigi istenképemtől, az elvárásaimtól. Megmaradt a remény, a megtisztult vágyak, talán kicsit több alázat és odafigyelés, maga az őszinte ingyenes szeretet, amit elsősorban én tapasztaltam, és ami hiszem, hogy bennem is forrásozik legalább időnként. ;)

Ilyenkor gyönyörű Barassócska városa! Tele van ültetve tulipánokkal. Vásárhely ilyen szinten vizet sem vihet Brassónak - sajnos.

Minden olyan zöld, hogy jön, hogy az ember bele harapjon. Délben, amikor a kórházhoz megyek, a régi vár falai mögött sétálok fel a Graft patak mentén. Bánhatom is, hogy nem hoztam haza a fényképező gépet.Olyan kellemes, olyan kellemes a jó meleg időben csak nyugodtan bandukolni arra! Időnként rábambulok az Élet zsibongására. Rigók, gerlék, lágy napsütés, patak csobbanás, sok- sok fagyizó fiatal, kiskutyát sétáltató bácsi, illatozó fák... minden- minden mozgásban van!

Szeretlek!

Szünet

Ezzel a mesével bűcsuzom egy időre. A nalpló legyen magánügy, a kommunikáció személyes.... Úgy tapasztalom ennek nem egészen megfelelő színtere ez a blog.
 Eddig egy eszköz volt. Önkifejezésre, odaadásra. Mostantól hadd legyen mindez személyesebb....legalábbis egy ideig.

Lázár Ervin: A Hétfejű Tündér

Nem volt nálam csúnyább gyerek Rácpácegresen. Azazhogy mit beszélek, hetedhét országon nem akadt nálam csúnyább gyerek. A lábam gacsos volt, a hasam hordóhas, a fejem úritök, az orrom ocsmonda, egyik szemem balra nézett, másik szemem jobbra nézett, hívtak emiatt kancsalnak, bandzsalnak, sandának, bandzsának, kancsinak, bandzsinak, árokba nézőnek; tyúkmellem volt, suta voltam, fülem, mint az elefánté, harcsaszám volt, puklis karom, a termetem girbegurba.
Hát ilyen csúnya voltam.
Vagy tán még annál is csúnyább.
Úgy szégyenkeztem emiatt, ahogy még senki Rácpácegresen. És forrt bennem a düh, emésztett a méreg, rágtam magam, elöntött az epe. Miért vagyok én ilyen csúnya? Kiért? Miért? Mi végre? Ki végre?
Két zenész lakott a szomszédomban Rácpácegresen. Jobbról Rácegresi, balról Pácegresi. Rácegresi tudott furulyázni, Pácegresi nem.
Rácegresi azt mondta nekem:
– Csúnya vagy, csúnya vagy, de azért rád is süt a nap. Ha egyszer jó szíved lesz, el is felejted, hogy csúnya vagy. És meg is szépülsz tőle.
De én nem jó akartam lenni. Szép akartam lenni. Mérgelődtem, acsarkodtam, kardoskodtam, epéskedtem.
Pácegresi meg azt mondta:
– Olyan randa vagy, hogy nem lehet rád nézni. Téged elvarázsoltak. Ez a hétfejű szörny varázsolt el téged biztos, aki itt lakik Csodaországban. Azt kellene megölnöd.
– De amikor olyan szépen énekel – mondtam neki.
Pácegresi legyintett.
– Álnok ének az – mondta. – Így csalja tőrbe az áldozatait.
Ez a hétfejű szörny vagy hétfejű sárkány, avagy hétfejű boszorka ott élt hozzánk közel. Mert Rácpácegres a Négyszögletű Kerek Erdő közepén van, s innen csak egy ugrás Ajahtan Kutarbani király fazsindelyes palotája, s a palota mögött meg rögtön kezdődik Csodaország. Ott lakott ez a hétfejű micsoda. És esténként gyönyörűen énekelt. Hét szólamban. Mind a hét szájával más szólamot. Hát ő varázsolt el engem. Őmiatta lettem ilyen rút. Na megállj! – gondoltam magamban! Elhatároztam, hogy megölöm.
– Ez az egyetlen lehetőség – helyeselt Pácegresi, a zenész, aki annyira nem tudott furulyázni, hogy már nem is akart, a furulyája is tömör arany volt, lyuk se volt rajta.
Ettől kezdve mindennap edzettem, hogy legyőzhessem a hétfejű szörnyet. Hétfőn sárkánytejet ittam, kedden lándzsát szórtam, szerdán karddal hadakoztam, csütörtökön baloskával, pénteken péklapáttal, szombaton szablyával, vasárnap vassal, vérrel, vencsellővel.
Meg is erősödtem hamar, s egy éjszaka nekiindultam. Karddal, lándzsával, baloskával, péklapáttal, szablyával, vassal, vérrel, vencsellővel.
– Megöllek, gonosz szörny, megöllek, elvarázslóm – ropogtattam a fogaim között.
A talpam alatt rídogáltak a füvek. Csak mentem: bimm-bumm. Mit nekem füvek! A fejem felett recsegtek, sírdogáltak a fák. Csak mentem: dimm-dömm. Mit nekem fák! Az ég sóhajtozott, a föld nyöszörgött. Csak mentem: zitty-zutty. Mit nekem ég, mit nekem föld!
Hajnaltájt értem Csodaországba, még alig-alig pirkadt. De rátaláltam a hétfejűre. Ott aludt egy eukaliptuszfa alatt, be volt hunyva mind a tizennégy szeme.
Nosza, nekiestem. Sutty, levágtam az első fejét – mintha egy húr pattant volna el, földtől holdig érő, megzengett a világ. Fölébredt persze, álmélkodva bámult rám tizenkét szemével. Nem kíméltem, nyissz, levágtam a második fejét is! Illatok szabadultak el ekkor, kikerics, fodormenta, kakukkfű, orgona és nárcisz illata. Felém nyúlt, meg akart fogni. De nem hagytam magam. Dolgoztam keményen a karddal, lándzsával, baloskával, péklapáttal, szablyával, vassal, vérrel, vencsellővel.
Lehullt a harmadik feje is – források, csermelyek bugyogtak fel egy pillanatra.
A negyedik is – aranyhajfonatok libbentek s tüntek el a fák közt.
Az ötödik is – felcsilingeltek s elhaltak szánhúzó lovak téli csengettyűi.
A hatodikat nagyon féltette, húzta, óvta, de nem menekült. Lenyisszantottam. Harang szólalt meg akkor, sok békességes harang. Egyre halkabban, egyre halkabban…
De akkor, jaj, elkapott! Szorosan magához ölelt, mozdulni se tudtam. A fejem épp a mellére szorult, hallottam a szívdobbanásait. Kopp-kopp – dobogott a szíve. És azt kérdezte tőlem:
– Mit vétettem én neked, ember fia?
– Megölhetsz – mondtam neki –, szétroppanthasz. De akkor is jól tettem, amit tettem, mert ilyen csúnyává varázsoltál. Én vagyok a legcsúnyább ember a földön.
Fölpillantottam, megláttam a szemét. Fénylett a szeme, mint a szép távoli csillag. Megláttam az arcát. Tavak jóságos tükre, föld barna nyugalma, templomok békéje, májusi rétek szépsége – ilyen volt az arca.
– Te bolond, te bolond – mondta kedvesen. Megcsókolt jobbról, megcsókolt balról, megcirógatott.
Ez nem öl meg engem, ez nem varázsolt el engem, ez nem bánt engem, ez szeret engem. És már sírtam is; te úristen, hat fejét levágtam!
Elengedett. A szeme tükrében megláttam magam. A lábam egyenes volt, a hasam sima, a fejem hosszúkás, nem voltam se bandzsa, se lapátfülű, se tyúkmellű, se harcsaszájú.
Térdre estem előtte.
– Nem érdemlem én ezt – mondtam neki –, változtass vissza rúttá. Hiszen hat fejed levágtam. Jaj, csak visszaragaszthatnám!
Rázta a fejét, hogy nem lehet. Mosolygott. Ekkor kelt föl a nap, rásütött. Akkor jöttem rá, hogy hiszen a Hétfejű Tündért akartam megölni, a világ legjóságosabb tündérét. Balga ésszel hat fejét levágtam.
Mi lesz, ha ez az egy feje is elvész?
– Engedd meg, hogy a testőröd legyek, engedd, meg, hogy őrizzelek - mondtam neki.
Bólintott.
Soha többé nem mentem vissza Rácpácegresre, ott maradtam a tündért vigyázni.
Őrzöm őt ma is, lándzsával, karddal, baloskával, péklapáttal, szablyával, vassal, vérrel, vencsellővel.
Ne is próbáljatok rossz szándékkal közeledni hozzá! Nem engedhetem bántani.
Mert egy bolond levágta hat fejét, csak egy maradt neki. Erre az egyre vigyázzunk hát mindannyian. Lándzsával, karddal, baloskával, péklapáttal, szablyával, vassal, vérrel, vencsellővel. És szeretettel.